Nem olyan rég történt ez a kis személyes élmény, két hete sincs. Eredetileg nem akartam itt közzétenni, ma szerettem volna csak megosztani egy jóbaráttal/testvérnővel, mert kérdezte, hogy hogy vagyok, de aztán arra gondoltam, hogy inkább ide dobom fel és a többi kedves barátom és testvérem is láthatja, legfeljebb nem linkelem be máshova a személyes jellege miatt, így nagy eséllyel csak azok olvassák majd, akiknek tényleg érdemes lehet.
Amint azt egynémely korábbi bejegyzésemből tudni lehet, nagy esélyét látom annak, hogy legkésőbb idén májusban meglesz az elragadtatás, erről szól pl. a Végidők-sorozat második fejezete a fügefa példázatáról, aki bővebben akarná tudni, hogy mi alapján gondolom ezt (és nyilván nem csak én, hanem a végidőket figyelők közössége világszerte is kiemelten figyeli ezt az időszakot), egyértelműen nem lehet száz százalékra állítani, de szerintem elég szépen összeállna így a kép. Nyilván izgatott vagyok, a nyilvánvaló okok mellett az eltelt idő is elősegíti ezt, hiszen már több, mint két éve várom, hogy eljussunk ide (most azokról ne is beszéljünk, akik már mondjuk tíz éve, vagy még régebb óta figyelik a jeleket, én már ezt a két évet is alig, illetve nagy nehézségek közt bírtam csak ki :D). Szóval tök jó, végre kiderül, hogy ez betalál-e vagy sem. Ahhoz kétség nem fér, hogy az utolsó időkben vagyunk és közel a nagy esemény, a kérdés csak az, hogy ez az elmélet helyes-e. Ebből a bizonyságból ez nem fog kifejezetten kiderülni, de azért szerintem elég jó lesz így is.
Ennyi háttérinfó mellé még azt is el kell mondanom, hogy azóta, mióta rádöbbentem, hogy tényleg közel vagyunk, rengeteg hívő beszámolóját láttam/hallottam, akik az elragadtatásról álmodtak. Rengeteg ilyet lehet találni, ha valaki rákeres, és nyilván ezek nem mindegyike származik Istentől, előfordulhat, hogy valaki a saját vágyait álmodja, sajnos ugye az is megtörténhet, hogy valaki hazudik, de azért így is sokan vannak, akiket megbízhatónak tartok, mivel valóban újjászületett hívőnek bizonyultak, úgyhogy minden bizonnyal az Úr is válaszol vagy jelez nekünk álomban, akár épp ezzel kapcsolatban is. Ezzel együtt persze mindig egy csipetnyi sóval kezelem az ilyesmit, mert azért lássuk be: hacsak Isten nem ad nekünk is valami személyes választ, bizonyságot, akkor nincs mód arra, hogy ellenőrizzük, hogy a szóban forgó álmok valóban Istentől valóak-e, na meg hogy egyáltalán tényleg ezt álmodták-e. Ezzel együtt azért szomorúan konstatáltam, hogy lelkes végidő-figyelő mivoltom ellenére én sosem kaptam valami jó kis álmot az elragadtatásról. Néha kértem imában is ilyet, néha ezen gondolkodtam elalvás előtt, hogy ezzel kapcsolatban álmodjak, mert egyébként szeretek Istennel kapcsolatos dolgokról álmodni (például van, hogy álmomban evangelizálok, de olyan is volt, hogy Jézussal utaztam a HÉV-en, az jó volt :D). Viszont az nálam egyáltalán nem működött soha, hogy mondjuk kifejezetten koncentrálok valamire, aztán álmomban az történik. Ilyesmivel próbálkoztam néha, de nem jött össze, és ugye az újjászületésem után, és miután egyre jobban megismertem Istent, már nem foglalkoztatott, hogy álmokban éljek meg valamit (erről talán később lesz egy másik bizonyságom is). Lényeg a lényeg, az utóbbi időkben kissé kezdett elfogyni az erőm. Nem panaszkodni akarok, sokkal jobb dolgom van, mint sokaknak, Isten igazán elrejtett a szárnyai alá és hatalmasan gondoskodik rólam, és mégis elkezdett kikezdeni a várakozás (Példabeszédek 13:12). Nyilván ahogy az ember szemmel tartja az eseményeket, szembesül azzal az elképesztő őrülettel, ami az emberek fejében van, ahogy elképesztő hazugságokat elhisznek, olyan ideológiákat fogadnak el és hirdetnek, melyek velejéig gonoszak és végletesen ostobák. Ezt próbálja az ember szűrni, hogy ne legyen ennek annyira kitéve, de teljesen nem lehet kikerülni, és azért már kezd nekem is az agyamra menni. Arról nem is beszélve, hogy miféle iszonyúságokat művelnek az emberekkel mindenféle mondvacsinált okra hivatkozva, azt meg már szóba se hozzuk, hogy ezek után mi következik, pláne az elragadtatás után, borzalom belegondolni, hogy mi vár az itt maradottakra. Az történt tehát, hogy így a remélt határidő felé közeledve valahogy megfogyatkozott az erőm, belefásultam a dologba, elapadt a lelkesedésem, és riasztott az a gondolat is, hogy tökkelütött dolog volt úgy összekötni azokat a Bibliaverseket, ahogy, és túl merész dolog volt azt feltételezni, hogy létezik az a bizonyos összefüggés. Nyilván értem, hogy nem száz százalék, nyilván értem, hogy jelenleg tükör által homályosan látunk, de akkor is rossz belegondolni, hogy ilyen hülye következtetést vont le az a néhány ember (mert a világ emberi lakosságához képest azért elég kevesen vagyunk, még a hívők közt is), aki másokkal ellentétben tényleg várja Jézust, és kifejezetten Jézust, nem pedig az antikrisztus megjelenését vagy a templom felépítését vagy a fenevad bélyegét, vagy akármit, amiről azt gondolják, hogy még az elragadtatás előtt meg kell lennie (nem). Szóval egyszerűen kínos lenne, hogy ilyen hülyék voltunk, és nem hallgatom el azt sem, hogy az is nagyon zavarna, ha azzal kellene szembesülnöm, hogy ilyen súlyosan félreérthető részek kerültek bele a Bibliába, nyilván Isten engedélyével, amire aztán a mi tökéletlen elménk jól rá is szaladt. Röviden: kétségeskedtem. Nem azzal van a gond, hogy nem bírja ki itt az ember tovább, hogyne bírnánk ki tovább, kibírjuk akármeddig, akármilyen gyűlöletes és akármennyire elvágyódunk, hiszen mindenre van erőnk Krisztusban. Csak arra vágyik az ember, legalábbis én, hogy a Biblia valóban kijelentse a véget a kezdettől fogva, ahogy az meg van írva, hogy legyen az apró kis részleteknek valódi jelentősége, ahogy persze van is, de az ember nem banánhéjakra akar találni a Bibliában, hanem még több örökkévaló zsenialitásra, még több elképesztő, emberi aggyal felfoghatatlan szerkesztettségre, előre látásra, mindarra, amit az ember elvárhat Attól, Aki végtelen és tökéletes. Magasztalni akarom az Igét a tökéletessége miatt, nem pofozni magam amiatt, hogy két éven keresztül nem jöttem rá arra, hogy ez csak egy banánhéj volt, és nem találtam meg azt a verset, ami ezt megmutatta volna. Kibírom én akármeddig, mindössze totál hülye nem akarok lenni a totál tökéletesség fényében élve és örülve.
Így aztán ahogy néztem, hogy a fenébe is, már két hónap sincs hátra, már legalább egy éve úgy élek, hogy nincs jövő, nem foglalkozom a jövővel, nem tervezek, csak az lebeg a szemem előtt, hogy felemelhetjük a fejünket, mert elközelgett a megváltás, beteljesednek az idők jelei, látom, ahogy az új világrend kiépül, ami az emberiség romlására lesz, nincs több idő, nincs több idő, nincs visszatérés a régi kerékvágásba, nem lesznek már unokáink, ha nincs még gyerekünk, valószínűleg az se, nincs miért tervezni, nincs miért e szerint a világ szerint élni semmilyen szinten! Így gondolkodom már legalább egy éve, talán még több is már. Nem gondolom, hogy a szülési fájdalmak enyhülhetnek. Nem gondolom, hogy a helyzet javulhat. Aztán kétségeskedtem, hogy a fenébe, mi van, ha mégis? Csak egy ember vagyok, és még annak sem a legokosabb. Hogy a fenébe ne tévedhetnék. Hogy a fenébe ne lehetne, hogy várom itt a csodát, aztán az kell látom, hogy még várat magára, hogy még nincs itt az idő, hogy még ennek vagy annak meg kell történni, hogy még mindig van türelem, hogy nem gyűlt még össze elég vér, még nem abortáltak el és öltek meg elég gyereket, még nem erőszakoltak meg elég nőt, még nem raboltak el elég embert szexrabszolgának, még nem öltek meg elég keresztényt a közel-, és távol-keleten, még mindig nem folyt elég vér, még mindig van türelem az istentelenek iránt, még mindig nem tömetik be a hazugok szája, még mindig nem... én meg majd állok itt, mint a hülye, hogy mi a franc történt, most akkor kezdhetek majd megint úgy gondolkodni, mint aki itt él a világban? Mintha még évek lennének hátra? Kezdjek el megint azon gondolkodni, hogy hogyan legyen jobb az itteni életem? Kezdjek el tervezgetni? Már megint ezt az értelmetlen, hülye életet kell majd élnem, továbbra is az ostoba szemétládák, a gennyes gúnyolódók közt? Lehet még fokozni ezt az őrületet, ami ezen a világon van, ezt a folyamatos hazugságot, ezeket az eszementebbnél eszementebb, istentelenebbnél istentelenebb nézeteket, ami minden irányból ömlik, és tényleg el lehet és el kell még viselni? Szóval megkérdeztem Istent, hogy hogy van ez? Tényleg tiszta hülye vagyok? Tényleg azt kell látni, hogy minden jel ellenére nincs még itt? Hogy ez még csak a bemelegítés, a biztató kezdet? Megkértem Őt, hogy ha nem kell már azon gondolkodnom, hogy hogyan illeszkedjek be újra a világba, ha nem kell már azzal foglalkoznom, hogy mit hoz a jövő, és nem kell azt tervezgetnem, hogy mihez kezdjek az életemmel itt az anyagi világban, hanem tényleg közel vagyunk és nincs tovább, akkor most az egyszer én is hadd kapjak egy álmot az elragadtatásról.
Aznap éjjel azt álmodtam, hogy egy mezőn állok és felemelkedem az ég felé, talán olyan hat-hét méter magasságba, majd a tejútrendszert láttam kívülről, ahogy egyre távolodik tőlem. Csak a tejútrendszert volt látható, körülötte lévő csillagok, galaxisok nem, csak feketeség. Ezt álmodtam.
Kevés esélyét látom, hogy magamtól származott volna, a saját álmaim mindig rendkívül zavarosak és furák, de ez egyszerű volt és tiszta, nem láttam benne magamat, mármint a saját személyiségemet vagy annak megnyilvánulásait. Illetve ahogy fentebb említettem, olyasféle képességemnek eddig semmi jele nem mutatkozott, amivel be tudnám magamnak szuggerálni, hogy mit álmodjak. Úgyhogy hálát adok Jézusnak ezért az álomért. Még egyszer: hálát adok Neki. És remélem másnak is hasznos volt, hogy ezt végül megosztottam.
Hogy mi fog történni most májusban, száz százalékra nem tudom, vannak reményeim, de abban egészen biztos vagyok, hogy sokáig már nem kell várni, ebben a világban nincs jövőnk.
(2021. 04. 23.)