Ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban talán nem túlzás azt mondani, hogy hónapokat morfondíroztam, mert ezt az eseményt kifejezetten nem akartam valaha is nyilvánosságra hozni. Először is nagyon személyes, ilyenformán pedig nincs köze hozzá senkinek. Elbüszkélkedni sem akartam vagy akarok vele, mert az ilyesmi eleve távol áll tőlem. Én kaptam, és nem is akarok osztozni vele holmi random akárkivel az internetről, aki jó eséllyel kezdeni sem tudna mit vele, vagy csak szimplán nem hiszi el. Élőben persze már többeknek elmondtam, nyilván főleg hívőknek, hiszen ez egy bizonyság, amivel építhetem Krisztus Testét, de az interneten még soha nem tettem közzé, és amint azt már elmondtam fentebb, nem is szerettem volna, így még ezen sorok leírásakor is inkább afelé hajlok, hogy végül a "fiókban" marad... és itt jön be a dilemma, hogy ha már elkezdtem ezt az internetes naplót mások kedvéért - mert mások kedvéért hoztam létre -, akkor éppen ettől fosszam meg őket, még ha nem is feltétlenül tudnák hasznosítani pusztán azért, mert személy szerint nem szeretném nyilvánosságra hozni? Istentől kaptam ezt, van rá esély, hogy mások épüljenek általa, én pedig tartsam meg magamnak? Ez hát a dilemma: szívem szerint én ugyan fel nem tenném a netre soha, viszont ha így leszek vele, kicsit olyan lenne, mintha lefedném a gyertyalángot, hogy rajtam kívül ne lássa senki. Csak az enyém, hess innen, avatatlan szeműek, hess innen:)! A dilemmát végül egy kompromisszum árán találtam feloldhatónak, nevezetesen, hogy rendben, megírom én, de soha nem fogom belinkelni sehol, nem fogom csúnya szóval élve "reklámozni", elpihenget itt szépen és csak azok fogják egyáltalán észrevenni, akik szétnéznek egy kicsit a blogon (maximum közeli ismerősök, főleg inkább hívő ismerősök figyelmét hívom fel rá, ha egyáltalán), ezzel már élből megszűröm az embereket, továbbá egyáltalán nem tervezek lényegre törőnek lenni, hanem bő lére eresztem és meghintem annyi háttér-információval és előzménnyel, amennyivel csak lehetséges. Tekintve, hogy a mai emberek viszonylag kevés ideig tudnak egy dologra koncentrálni, remélhetőleg ezzel is elősegítem azt, hogy ez a beszámoló inkább csak azokhoz jut majd el, akikhez el is kell, hogy jusson.
És akkor már így elő-bevezetőként egy kicsit bele is kötnék saját magamba, mert ha tényleg szigorú akarnék lenni, akkor nem ez volt az első természetfeletti élményem, mert korábban is volt imaválaszom Istentől valamilyen formában, mint ahogy sokaknak, de tényleg ez volt az első esemény, amikor semmilyen módon nem lehetett félremagyarázni, hanem tényleg száz százalékosan, tagadhatatlanul Isten válaszolt nekem természetfeletti módon. Máig eldobom az agyam tőle, ha arra gondolok, hogy mi történt, hogy mit tett értem Isten, totál döbbenet, elképesztő.
Ha emlékeim nem csalnak, 2013-ban történt mindez, és úgy rémlik, hogy márciusban, annak is inkább a második felében. Azt kell tudni, hogy én nagyon sokáig egyáltalán nem jártam gyülekezetbe, és nem is terveztem. Nem voltam egy különösebben társasági ember, igényem sem volt arra, hogy ott legyek egy nagy rakás ember kellős közepében, számomra ez nem volt vonzó, nem érdekelt, nem vágytam rá, nem adott ez nekem semmit. Ez a hozzáállásom még azután is sokáig megmaradt, hogy valaki felhívta a figyelmemet bizonyos bibliai tényekre, amelyek alapján rájöttem, hogy ez a könyv tényleg igaz, és hogy Isten létezik. Ez mind szép és jó, de a dolog szépséghibája, mégpedig igen súlyos, egyáltalán nem elhanyagolható szépséghibája, hogy ez a bizonyos valaki egy olyan vallásos csoportosulás tagja volt, amely egyike azon számos vallásos csoportosulásnak, irányzatnak, felekezetnek, gyülekezetnek, stb., amely hamis evangéliumot hirdet, lényegében nem azt, hogy az üdvösség hit által van, hanem hogy az embernek meg is kell dolgozni érte, tehát cselekedetekből való üdvösséget tanít, és nem elég nekik az, amit Jézus tett értünk a kereszten. Ezt itt és most nem is részletezem tovább, mert van rá némi esély, hogy egy későbbi bejegyzésben egy kicsit foglalkozni fogok a kérdéssel, most csak annyi a lényeg, hogy ugyan kaptam tőle/tőlük információkat a Bibliáról, Istenről, amelyek önmagukban igazak voltak és bizonyító erejük volt, de ezek mellé ott volt még több szekérderéknyi valótlanság és marhaság, úgyhogy technikai értelemben nem voltam még igazi hívő, vagy hogy más kifejezéssel éljek, akkoriban még nem születtem újjá. Nyilván közelebb voltam Istenhez, mint amikor még fogalmam sem volt Róla, pláne közelebb, mint egy ateista, de nem tudtam kifejezetten, hogy mi az evangélium, továbbá mivel nem a Károli-Bibliát mutatták, így eleinte még nem is azt olvastam, miáltal rengeteg fontos részlet egyszerűen elveszett az egyébként könnyebben olvasható, de téves fordítás és egynémely helyről kihagyott részletek következtében. És mivel nem tudtam, hogy valójában mi az evangélium, arra a kérdésre sem tudtam a választ, hogy vajon a mennybe jutok-e vagy sem, és talán furcsán hangzik majd, de nem is izgatott a dolog, akkoriban úgy voltam vele, hogy mit izgassam én magam ezen, mindig eszembe jutott az a rész, amikor a tanítványok kérdezik Jézust, hogy kicsoda üdvözülhet, Ő pedig ugye azt mondja, hogy embereknél ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. Így aztán totál nyugodtan hátradőltem, mert úgy voltam vele, hogy olvasom én a Bibliát, de a felét nem értem, magyarán nincs elég információm, arról meg fogalmam sincs, kinek higgyek, az egyik felekezet ezt mondja, a másik azt, Isten viszont mindent tud, Neki minden lehetséges, úgyhogy aggodalomra semmi ok, majd lesz, ahogy lesz, pláne hogy Isten állítólag szeret, akkor meg úgyis meg fogja tenni, amit meg kell értem tenni. Akármennyire is hülyén hangzik ez a hozzáállás (mert egy percig sem tagadom, hogy nem volt a lehető legideálisabb), a tényeket tekintve tényleg ez történt, és talán nevetségesnek is mondható, de tényleg szimplán csak abbahagytam a keresést, mert úgy gondolkodtam magamról, hogy egyszerűen nem vagyok elég okos, hogy megértsem, mi az ábra, hanem arra az egy versre alapozva, amit épp nem fordítottak félre, inkább az egészet rábíztam Istenre, és Isten nem is hagyta, hogy elveszve maradjak. Nyilván ismer mindannyiunkat, rólam is tudta, hogy szeretem az igazságot, és van értelme foglalkoznia velem, mert ha megcsillantja annak lehetőségét, hogy az igazság tényleg megismerhető, akkor utána fogok menni, és így is lett. Tiszta őrület volt egyébként a felismerés, hogy valaki szeret, valakinek fontos vagyok. Nekem személy szerint ez nem volt egy evidens megállapítás, különösen akkoriban nem találtam magamban semmit, amit szerethetőnek láttam. Ez mára persze teljen megváltozott, nagyon is szeretem magamat, de ez is csak úgy volt lehetséges, hogy Istent megismerve már nem olyan szemmel néztem magamra, mint azelőtt, hanem inkább úgy, mint ahogy Ő néz rám. Mondhatni nem emberi módon, nem más emberek rám ragadt látásmódjával, és nem is a magaméval, amely alapján nem tudtam szeretni magam igazán, vagy inkább nagyjából semennyire.
Egy kissé elkanyarodtam, az előzményekre visszatérve tehát... történt egy szép nyári napon, hogy hazamenetel helyett inkább ledobtam magam szépen egy padra a főtéren és élveztem a napsütést. Egyszer csak megközelített és megszólított két illető szórólappal a kezében, én pedig nem hajtottam el őket, amúgy sem volt soha ellenemre, hogy meghallgassam, ha valaki mondani akar nekem valamit, akár ismeretlenül is. Pár mondat után kiderült, hogy nem szimpla szórólapozók voltak, hanem evangelisták, és amikor rájöttem, hogy keresztényekkel van dolgom, egyből fel is álltam a padról, meg hát eleve tiszteletlenségnek is éreztem, hogy ha már nekiálltunk beszélgetni, akkor én üljek, ők meg álljanak. Már beszélgettünk egy ideje, amikor az egyikük megkérdezte, hogy mit gondolok, elveszíthetem-e az üdvösségem? Én simán rávágtam, hogy fogalmam sincs, Isten tudja. Ekkor ő kinyitotta a Bibliát és felolvasta az Efézus 1:13-14 verseket, azaz: "Őbenne hittetek ti is, miután hallottátok az igazság beszédét, üdvösségetek evangéliumát és megpecsétel a megígért Szentlélekkel, Aki foglaló a mi örökségünkre, vagyis az Ő tulajdonának megváltási ára, az Ő dicsőségének magasztalása céljából". És itt kezdte el mondani, hogy a foglaló az nem olyan, hogy csak úgy önhatalmúlag visszaveszi valaki, ha pedig nem teljesíti a megállapodás rá eső részét, a zálog annál marad, akinek adta. Tehát ha Isten zálogba adta a Szentlelket, addig nem is veszi vissza, amíg meg nem kapjuk az örökségünket, ami az üdvösség, ha pedig az üdvösség elveszíthető lenne, és tegyük fel, hogy el is veszítenénk, nálunk maradna a foglaló, azaz a Szentlélek. Ezzel a logikával nem is tudtam vitatkozni, na meg eleve meghökkentett ez a rész, mert ugyan többször is olvastam addig a Bibliát, de ez teljesen új volt, nyilvánvalóan ez sem volt helyesen lefordítva abban az ócska változatban, amit előtte használtam. Szóval csak valami olyasmit tudtam kinyögni rá, hogy "Jé, tényleg". Hónapokkal, vagy talán évekkel később a páros másik tagjával folytattunk némi baráti eszmecserét és elmondta nekem, hogy amikor akkor ott álltunk és beszélgettünk, teljesen kész volt attól, hogy mennyire nyitott a hozzáállásom, hogy mennyire látszott a szememen, hogy tényleg odafigyelek arra, amit hallok, hogy befogadó vagyok. Ezen talán nincs is mit csodálkozni, hiszen utcai hittérítőként ez nyilván nem egy olyan jelenség, amellyel gyakran szembesül az ember, de mégis meglepett, hogy valamilyen módon hatással voltam valakire, az meg különösen új volt, hogy valaki valami jót mondjon rám, és persze örültem és talán nagy szavaknak hangzik ez egy ilyen apróságnak tűnő valamire, de egyszerűen boldoggá tett és megtiszteltetés volt, hogy egy másik hívőnek valamilyen módon adhattam valamit, valamiféle jó hatással lehettem egy másik emberre, aki Krisztusban újjászületett. Ennél nagyobb és jobb dolog összességében véve talán nem is nagyon van itt a világon. Visszatérve az első találkozás napjára, annyit még érdemesnek találok megemlíteni, hogy ahogy ott beszélgettünk, a többi evangelizáló társuk is odagyűlt a közelünkbe, mire az, aki velem beszélgetett, azt mondta a többieknek, hogy "hahó, itt van xy, ő is keresztény, most találkoztunk", aztán el is hívtak magukkal ebédelni, mivel mint kiderült, közeledett az ebéd céljából előre megbeszélt időpont és ezért kezdtek el körénk gyűlni. Egész megdöbbentő volt számomra, hogy milyen nyílt szeretettel és befogadóan viseltettek irántam, alig beszéltünk egy keveset, de máris együtt ebédelünk és teljesen olyan volt a viselkedésük, mintha valóban közülük való volnék, holott akivel beszéltem, tudta, hogy nem vagyok biztos az üdvösségemben, hiszen nem tudtam arra választ adni, hogy elveszíthető-e az üdvösség... és mégis azt mondta, hogy én is keresztény vagyok, és úgy fogadtak, mintha egy lennék közülük. Félreértés ne essék, önmagában az, hogy egy gyülekezet tagjai ilyen kedvesek, nem jelenti azt, hogy akkor már automatikusan a tanításuk is igaz, erről szó nincs. És még csak azt sem mondhatom, hogy akkor és ott rám különösebb érzelmi hatással lett volna ez, hiszen akkoriban még rendkívül zárkózott voltam érzelmileg is, mindössze felfigyeltem rá, hogy ez mennyire szokatlan. Mai fejjel már eszembe jut az a vers, hogy onnan fogja felismerni a világ, hogy Istentől valók vagyunk, ha szeretet van köztünk.
Így aztán elkezdtem járni, járogatni eme gyülekezet istentiszteleteire, de mindennel együtt és minden esemény ellenére azért igen-igen bizalmatlan voltam. Volt egy eredendő prekoncepcióm mindenféle vallásos csoportosulással szemben, amely megrémített, de minimum óvatosságra sarkallt. Ez nagyjából úgy írható le, hogy minden gyülekezetnek vannak vezetői, pásztorai, akiknek mindenképpen van valamekkora tekintélyük. Változó, hogy ez mekkora, némelyek már-már apostoli szinten kezelik a vezetőiket, és bármi, amit mondanak, az csakis tévedhetetlen és megfellebbezhetetlen igazság lehet, és persze van, ahol ez jóval egészségesebb és értelmesebb, de tény ami tény, a vezetőknek tekintélyük van. Ami persze önmagában természetes és igazából baj sincs vele, engem azonban mégis elborzasztott, mert úgy láttam, hogy egy idő után úgyis megadja magát az ember, és ha elég ideig lesz egy ilyen helyen, akkor már kevéssé fog magától gondolkodni, hanem ennek átveszi a helyét az, hogy jobbára automatikusan elfogad mindent, amit a szószékről, pulpitusról, miegyébről hall, és ez engem abszolút módon taszított és gyűlöletes volt a szememben, mert szellemi/mentális rabszolgaságot láttam benne (valójában nem is indokolt a múlt idő, máig így vagyok ezzel). Mindenesetre az igazságot tudni akartam, szóval úgy voltam vele, hogy járjunk el, nézzük meg, mi az ábra, vizsgáljuk meg, hogy vajon el szabad-e hinni, amit állítanak. Itt nyilván a sarkalatos pont az evangélium, pontosabban az, hogy az üdvösséget nem lehet elveszíteni, bármi rosszat is tegyünk. Azért ez nem egy olyan dolog, amit csak úgy elhisz az ember, mondhatni annyira ellenkezik a természetes emberi gondolkodással, hogy rendkívül gyanakodva és kritikusan fogadtam minden érvet és tanítást, amit hallottam, na meg amint mondtam, nem kedveltem emberek közé járni, így aztán tényleg az igazság kiderítése végett mentem, nem pedig amiatt, hogy társaságban legyek, sokáig kifejezetten kellemetlenül is éreztem magam ebben a helyzetben.
Persze ez a bejegyzés nem egy gyülekezetről szól, nem célom, hogy hirdessem, az sem véletlen, hogy nem nevezem meg, viszont kellett némi információ a körülményekről, hogy megágyazzak velük magának a csodának, ami történt. 2013 márciusában járunk tehát, és a szokásos szombati istentiszteleten voltam. Szó nincs arról, hogy ez valamiféle adventista vagy szombatista gyülekezet lett volna, egyszerűen csak a megszokott vasárnapi alkalmak miatt nem lett volna idejük vasárnaponként lejárni ide, ebbe a városba, így szombaton tették ezt, és az utcai evangelizációt követte később az istentisztelet. Aznap a megszokottnál is óvatosabban hallgattam, mert nem a mindenkori pásztor tartotta, hanem aki távollétében helyettesíteni szokta. Itt pedig fontos elmondani, hogy miről is szólt az üzenet. Azzal kezdődött, hogy a pásztor felolvasta Gedeon történetét a Bírák könyvének hatodik fejezetéből, pontosabban nem a teljes történetet, hanem a 36. verstől a 40. versig tartó részt, amiben Gedeon jelet kér Istentől. Azok kedvéért, akiknek nem rémlik a történet vagy korábban nem olvasták, röviden elmondom, miről is van szó. Időben azután járunk, amikor Isten kihozta a zsidókat Egyiptomból és bevitte őket a földre, amelyet megígért nekik, továbbá megparancsolta, hogy ne kövessék az idegen isteneket, akiket azok a népek imádtak, amelyeket Isten kiűzött előlük arról a földről. Ennek ellenére ők mégis elfordultak Istentől és ezeket a hamis isteneket kezdték imádni, aminek következtében Isten hagyta, hogy a midiániták hatalmaskodjanak felettük és elnyomják őket. Szorult helyzetükben végül újra Istenhez kiáltottak, aki elküldte angyalát ehhez a bizonyos Gedeon nevű zsidó férfihoz, majd közölte vele, hogy Isten az ő keze által fogja megszabadítani Izraelt, amit Gedeon némi kétkedéssel fogadott. Ezt követően ételáldozatot mutatott be, amit az Úr angyala megérintett a pálcájával, mire tűz emésztette meg az ételt. Valamivel később Gedeon újabb jelet kért Istentől, hogy ha tényleg általa fogja megszabadítani Izrael népét, akkor legyen az, hogy ő kitesz éjszakára egy gyapjúfürtöt, de reggel csak a gyapjú legyen harmatos, minden egyéb maradjon száraz. Ez volt Gedeon módszere, hogy természetfeletti választ kapjon, hiszen alaphelyzetben ha valamit kinn hagyunk éjszakára a szabadban, akkor ha leszáll a harmat, harmatos lesz minden, az is, amit kinn hagytunk. Majd Gedeon kiment reggel, és úgy találta, ahogy azt kérte, és a gyapjúból nem kevés vizet tudott kicsavarni, ami a gyapjú nedvszívó képességeit tekintve is figyelemre méltó. Ekkor Gedeon azt mondta Istennek, hogy ne haragudjon meg rá, de hadd kérje most azt, hogy ismét kinn hagyja a gyapjat, de ezúttal a gyapjú maradjon száraz, és minden más legyen harmatos. És így is lett, úgyhogy Gedeon nekilátott készülni a harcra.
Amikor először olvastam ezt a részt, nem hogy nem értettem, de egyenesen hülyeségnek tartottam, és ez a későbbi olvasások alkalmával sem enyhült. Úgy értem ez meg micsoda? Isten angyala megjelenik az embernek, közli vele a frankót, erre az illető annak ellenére, amit látott, mégis bizonytalankodik, és újabb jelet kér Istentől, amit csodák csodája, de megkap, és az olvasó azt gondolná, vagy hát nem tudom ki hogy van vele, de én ezek után azt gondoltam, hogy most már összeszedi magát és teszi, amit kell, de nem, még egy jelet kér... úgy voltam vele, hogy most mit kell itt túráztatni Istent, egyszer nem volt elég, még egyszer kell? Az meg, hogy Isten nem dorgálja meg, de még meg is hallgatja, az számomra teljesen érthetetlen volt, így lényegében ezt a részt is besoroltam azok közé a bibliai "anomáliák" közé, amelyekkel nem tudtam mit kezdeni. És itt térjünk át arra, hogy miről szólt a prédikáció. Nagyjából az volt az üzenet, hogy ilyen tekintetben nincs változás, a nehéz döntések során fordulhatunk tiszta szívvel Istenhez, Ő pedig ha akar, akkor akár olyan módon is tud válaszolni nekünk, ahogy azt Gedeon esetében tette. Ma is kérhetünk tehát Istentől akár jelet is arra nézve, hogy hogyan döntsünk egy olyan helyzetben, ami meghaladja az értelmünket, viszont Istenét nem, mert ugye azt semmi sem haladja meg, tehát mehetünk Istenhez a problémáinkkal, és akarja is, hogy menjünk. Sőt, azt is kérhetjük, hogy ha vaksik, rövidlátóak, figyelmetlenek lennénk, akkor hívja fel a figyelmünket arra, amit látnunk kell. Ahogy ezt hallgattam, valahogy olyan érzésem támadt, hogy ez már egy kicsit túl merész, talán még az istenkáromlással is határos. Gondolkodtam rajta egy darabig, de összességében nem tudtam igazán elfogadni, nem tűnt jó üzenetnek. Egyszerűen nem olyannak láttam Istent, aki majd csak úgy fogja magát és válaszol az én kérdésemre, válaszol nekem, a totál érdektelen senkinek, ráadásul úgy, hogy az nyilvánvalóan természetfeletti módon történjen, én ezt valahogy csalásnak éreztem, az akkori felfogásomban úgy voltam vele, hogy ez túl könnyűvé tenné a hitet. Eszembe jutottak ugye azok a részek, amikor azt írja, hogy boldogok azok, akik nem látnak, és mégis hisznek, vagy amikor Jézus a farizeusokat dorgálja, hogy ez a gonosz és házasságtörő nemzedék jelt kíván, de nem adatik neki más jel, csak Jónás jele, mert ahogy Jónás három nap és három éjjel a cethal gyomrában volt, úgy az Emberfia is három nap és három éjjel a föld gyomrában lesz. Ezek alapján tehát azt szűrtem le, hogy nem jó dolog csodát kérni Istentől, erre kapok egy olyan prédikációt, ami erre bátorít. Végeredményben tehát arra jutottam, hogy a fülnek kétségtelenül jónak tetszhet egy ilyen üzenet, de én inkább nem kockáztatnám Isten haragját magamra vonni holmi emberi gondolatok hatására, így aztán úgy voltam vele, hogy ez a prédikáció most valószínűleg "mellé ment", figyelmen kívül hagyom, a későbbieket meg még meglátjuk.
Itt persze nincs még vége. A rá következő hét keddi vagy szerdai napján benn voltam a munkahelyemen, teljesen átlagos nap volt, nem volt semmi különösebb esemény, minden a megszokott medrében folydogált, tettem a dolgom, elvoltam. Aztán eszembe jutott valami... és itt most megint némi múltidézés szükséges. Ezen a ponton már egy ideje látogattam ezt a gyülekezetet, és volt egy illető a hívők közt, akivel jó kapcsolatba kerültünk és szívesen beszélgettünk, nagyon is kedveltem, viszont néhány hónappal korábban, ha jól emlékszem, kb. 2012 decemberében némiképp összekülönböztünk és megromlott a viszony, igazából onnantól kezdve nem is nagyon beszéltünk egymással. Mérlegeltem a helyzetet, és arra jutottam, hogy teljesen felesleges bolygatni, valószínűleg nem megoldható, nincs értelme megbeszélni, egyszerűen el kell fogadni így és kész. Szívem szerint persze nem így tettem volna, de az eszem ezt diktálta, így aztán úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nem fogok ezzel foglalkozni, ha pedig eszembe jut, egyszerűen félreteszem és kész. És ez remekül működött is egész addig a napig, amikor is megint csak eszembe jutott ez a probléma, de ezúttal valami oknál fogva egyszerűen képtelen voltam félretenni, akárhogy próbáltam elhessegetni, sehogy sem sikerült, így aztán a munkaidőm nagy részében végig ezen járt az eszem, folyamatosan azon kattogtam, hogy most akkor mit csináljak, tehetek-e egyáltalán valamit, van-e értelme, származhat-e bármi jó belőle, ezek forogtak végig az agyamban és már égnek állt tőle a hajam, totál feszült voltam emiatt egész nap, nem is szóltam senkihez, csak forrongtam ott magamban a tehetetlenség miatt, amibe persze saját magam miatt kényszerültem. Az akkori beosztásom miatt este tízkor végeztem, persze rettentő idegesen az egész napos agyalás és bizonytalanság miatt. Itt jegyzem meg, hogy a helyszín Gödöllő, és a Dózsa György úton bandukoltam befelé a városba, ennek jelentősége talán annyi van, hogy aki ott lakik, az meg tudja nézni majd a helyszínt csak úgy érdekességképpen, hogy hol történt a dolog. Tehát sétáltam így késő este a munkahelyemről a belvárosba, és ahogy ott mérgelődtem magamban, hirtelen eszembe jutott az előző szombati istentisztelet, pontosabban amit ott hallottam. Na mondom ez milyen jó lehetőség, akár ki is próbálhatnám. Ha bejön, tök jó, ha nem, akkor is tök jó, mert legalább lesz egy jó indokom arra, hogy lelépjek - mert ugye mint azt korábban is említettem, nem volt különösebben ínyemre a gyülekezetesdi, nem hiányzott, hogy emberek közt legyek. Így ott helyben el is kezdtem azon gondolkodni, hogy mi is lehetne a kérésem. Röviden átgondoltam a dolgot, majd egyből imába is kezdtem, mindeközben persze nem álltam meg, hanem csukott szemmel, lehajtott fejjel sétáltam tovább, néha-néha résnyire kinyitva a szemem, hogy neki ne menjek valaminek vagy valakinek. Szó szerint persze nem fog menni, de megpróbálom nagyjából rekonstruálni az imát, amit akkor mondtam, tartalom és hangvétel tekintetében. Hozzátenném, hogy végig magamban beszéltem, hangosan egy szót sem ejtettem ki, hogy mit mondtam Istennek, azt akkor és ott csak Isten tudta és én.
"Drága Istenem, itt vagyok! Most olyat fogok kérni, amit magamtól nem tennék, de hallottam ezt a dolgot az istentiszteleten, és úgy voltam vele, hogy teszek vele egy próbát, nagy baj nem lehet, igaz? Amúgy sem arról van szó, hogy csodát akarnék látni, de itt ez a nehéz kérdés, és hát tényleg nem tudom, hogy mégis mit kezdjek vele, és ha tényleg igaz, hogy téged érdekel az életünk és az ilyenféle, a nagy dolgokhoz, a nagy képhez képest jelentéktelen részletei, akkor hát miért is ne:)? Te is tudod, hiszen mindent tudsz, hogy volt ez az összeveszés, és nem tudom, mihez kezdjek vele. A józan eszem és a puszta logika azt diktálja, hogy ezt el kell felejteni úgy ahogy van, és ez ment is idáig, de most valahogy nem sikerült és talán nem is kell, hiszen itt vagy Te, aki pontosan tudod, hogy milyen tettünknek milyen következményei lennének, azaz hogy mit érdemes megtenni és mit nem, és ha ezt velem még közölni is hajlandó volnál, azt tök jó lenne:)! Szóval gondolkodtam, hogy mit kérjek, mi az, amivel válaszolni tudnál a kérdésemre, és az jutott eszembe, hogy az állatoknak nincs olyan módon szabad akaratuk, mint nekünk, azaz Te tudod irányítani őket, mint például amikor a filiszteusokhoz került a Frigyláda, akikre csapást mértél emiatt, ők pedig úgy akarták kideríteni, hogy van-e összefüggés, hogy feltették a ládát egy szekérre, és ha az ökrök az izraeliták felé indulnak el, akkor valóban Tőled van a csapás, ha pedig a másik irányba, akkor véletlen. És az ökrök ugyebár a zsidók felé vezető úton indultak el bőgve. Innen is tudom, hogy Te tudod irányítani az állatokat, de erre úgy rémlik, hogy a sátán is képes, ezért sem imádkozom most hangosan, hanem azt szeretném, ha csak te hallanád, nehogy az a bunkó valahogy bekavarjon. Azt találtam ki, hogy gyakran jövök így haza késő este, és ami feltűnt, hogy szinte sosem látok madarakat. Évek óta dolgozom itt, évek óta rendszeresen megyek haza így késő este, de ennyi idő alatt egyetlen egy baglyot leszámítva egyet sem láttam, illetve néhány denevért, szóval a madarak épp elég szokatlan jelenségnek számítanak ilyenkor, hogy lehessen kezdeni velük valamit, mert ugye olyan durva jelet mégsem akarok kívánni, hogy mondjuk essen le az égből egy lila tengeralattjáró, ez elég hülyeség volna meg nem is vall rád, hogy ilyen harsány, durva és extrém légy. Úgyhogy ha látnék egy madarat ilyenkor, az elég szokatlan lenne, de önmagában még mindig nem túl érdekes, de ha mondjuk három madár lenne egymás mellett... ilyet napközben sem annyira gyakori látni, de így késő este a sötétben egyáltalán nem jellemző. Ezért így kérem a segítséged, mert tényleg nem tudom, hogy mihez kezdjek, megkeressem ezt az illetőt, vagy tényleg okosabb annyiban hagyni? Te tudod, Uram, de én nem tudom, kérlek segíts ebben! Nekem ez túl nehéz, és nem tudom megoldani, nem tudom, hogy mit kéne tegyek. Ha tényleg nem beszélt rólad hülyeséget az a pásztor és tényleg ilyen vagy velünk, és én egyébként egyáltalán nem várom el Tőled, hogy ilyen légy velünk, de ha tényleg ilyen vagy és tényleg így gondolkodsz, akkor kérlek segíts! Rég láttam őt és szeretnék írni neki egy békülő email-t, de nem tudom, hogy jó ötlet-e, szóval ha Te nem szeretnéd, hogy megírjam ezt a levelet, akkor kérlek szépen mutass ma nekem három madarat egymás mellett, mielőtt hazaérnék. Ha ez megtörténik, akkor tudni fogom, hogy neked nem tetszik az ötlet és akkor már a Te útmutatásoddal semmi nehézség nem lesz abban, hogy lezárjam ezt a kérdést. Viszont hogyha nem mutatsz nekem három madarat egymás mellett, akkor én nagy eséllyel meg fogom írni és el is küldöm azt a levelet, mert egyszerűen szeretném, és azt fogom gondolni, hogy akkor valószínűleg neked sincs ellenedre. Így aztán rajtad múlik, Uram, hogy mi lesz, kérlek szólj, ha nagyon nem tetszik az ötlet! Ja igen, majdnem elfelejtettem, a pásztor azt is mondta, hogy kérhetjük azt is, hogy hívd fel a figyelmünket arra, amit mutatsz, ha netán véletlenül nem arra néznénk vagy valami, így aztán kérlek, hogy hívd majd fel a figyelmem valamilyen módon, ha egyébként lemaradnék róla, nem is tudom, lehet olyasmi is, hogy mondjuk felbukok egy kőben és ahogy felnézek, pont meglátom az út szélén lebzselni azt a három varjat, amit Te küldtél, vagy valami efféle dologra gondolok. És tényleg nem kísérteni akarlak, eszembe nem jutna ilyet kérni magamtól, de felvetődött ez az elképzelés és gondoltam kipróbálom, hátha igaz! Jézus Krisztus szent nevében kérlek, ámen!"
Ahogy befejeztem az imát, felemeltem a fejem, kinyitottam a szemem, felnéztem, és pont a benzinkútnál voltam (az út mindkét oldalán, egymástól nem messze egy-egy benzinkút áll, én a jobb oldalon voltam), és ezzel egyenesen egy nagy méretű tábla került a szemem elé, amin a jól ismert üzemanyag-márka emblémája volt, az a hatlábú, tűzokádó kutya. Erre azt mondtam Istennek, hogy "Uram, de kár, hogy nem egy hatlábú, tűzokádó kutyát kértem Tőled, akkor már túl is lennénk az egészen:)!", és jót is nevetgéltem a saját viccemen, miközben mentem tovább hazafelé. Ezután elkezdtem izgatottan figyelni a környezetet, hogy na vajon hol lesz az a három madár, ha lesz? Néztem még az elhaladó autókat is, hátha valamiféle kisállat-kereskedés szállítóautóján lehet majd látni mondjuk három papagájt egymás mellett, egy rúdon üldögélve, vagy akár kalitkában - mivel nem kötöttem ki, hogy élő állat legyen, úgy voltam vele, hogy akár ez is lehetne imaválasz. Végül aztán eluntam a nagy nézelődést, különben is benne volt az imában, hogy ha nem venném észre, Isten valahogy figyelmeztessen, úgyhogy nem is éreztem szükségét árgus szemekkel járnom, inkább azon kezdtem el gondolkodni, hogy ha nem látok három madarat és megírhatom a levelet, akkor pontosan mit is fogok írni benne. Ezzel jól el is telt a körülbelül fél órás séta, és arra eszméltem a kapun belépve, hogy nem hogy három madarat, de egyet sem láttam, se élőt, se élettelent, na jól van, akkor írjuk csak meg azt az email-t. Meg is írtam és el is küldtem még aznap, lefekvés előtt.
Aztán eljött a másnap. Bementem ismét a munkahelyemre... és ha lehet, még sokkal feszültebb és idegesebb voltam, mi az előző napon. Teljesen ki voltam akadva. Úgy gondoltam, hogy óriási hibát követtem el. Persze, hogy Isten nem mutatott semmit, hát persze, hogy nem történt semmi, eleve nem is szabadott volna jelet kérnem, tiszta istenkáromlás, persze, hogy Isten nem reagált, örülhetek, hogy egyáltalán élek, ki tudja, mennyire haragszik most rám? Ott van, hogy ez a gonosz és házasságtörő nemzedék jelt kíván, hát világos, hogy én is gonosz vagyok Isten előtt emiatt, hogy lehettem ennyire hülye, hogy ezt csináltam? Nem kellett volna hallgatnom arra az üzenetre, nyilvánvaló marhaság volt, mi lesz velem? Tiszta hülye vagyok!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok között őrlődtem egész nap, és hát mondanom sem kell, hogy a munkaidő végére totál leépültem. Nem is tudom, hogyan érzékeltessem megfelelően azt az állapotot, ahogy hazafelé kullogtam munka után. Tiszta depisen, lehajtott fejjel, lépésben haladva cammogtam mélységes bűnbánattal, csak imádkoztam és sajnálkoztam, hogy mit tettem, csak motyogtam magam elé, hogy "Ne haragudj, Istenem, elrontottam, olyan önző vagyok, csak azt nézem, hogy nekem mi a jó, nem is érdekelt, hogy mi van a Bibliában, olyan ostoba vagyok...", és ez így ment, annyira magamba voltam zuhanva, hogy a világ gyakorlatilag megszűnt létezni körülöttem, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mentem tehát végig a Dózsa György út jobb oldalán, be a város felé, mint ahogy előző este, leverten, teljes letargiában és bánkódásban, és hirtelen... egyszerre csak hangos gágogásra lettem figyelmes. Felemeltem a fejem, és akkor vettem észre, hogy pontosan ugyanazon a helyen vagyok, mint ahol előző este befejeztem az imát, és ahogy felnéztem, ott volt előttem az a tábla a hatlábú, tűzokádó kutyával, és három lúd repült el felette, miközben hangosan gágogtak! Szinte sokkot kaptam, egyből földbe gyökerezett a lábam, a szemem kigúvadt, az állam leesett, csak annyira bírtam mozdulni, hogy a tekintetemmel végig követtem a ludakat, ahogy végül eltűntek a távolban. Ezután egy ideig mozdulni sem tudtam, gondolkodni sem tudtam, csak álltam ott. Annyira hihetetlen volt, amit láttam, hogy egyszerűen fel sem bírtam elsőre dolgozni. Soha életemben nem történt velem semmiféle természetfeletti élmény, és az azt megelőző szombatig még csak ötlet szintjén sem merült fel, hogy valaha is részem lesz ilyesmiben, amíg itt élek az anyagi világon. Teljesen elképesztő volt. Valamennyire összeszedtem magam és elindultam tovább, közben persze odáig voltam az örömtől és a csodálkozástól... persze nem is én lettem volna, ha nem kezdtem volna el egy kicsit beárnyékolni, mikor először elkezdtem agyalni rajta, hogy végül is mi ennek a jelentése? Fantasztikus, amit láttam, köszönöm Istenem, abszolút csodálatos, sosem gondoltam volna, de mit szeretnél ezzel mondani? Én ugye még az előző napra kértem, így most huszonnégy órával később... mire véljem, most mit tegyek? Tennem kell valamit egyáltalán? A levelet már elküldtem. Aztán persze higgadtabban már leesett, hogy mi is a helyzet, csak akkoriban mintha még én magam is csak bántani akartam volna magam és önkéntelenül is folyton csak a rosszat láttam bele mindenbe, a legközelebbi szombaton a pásztorral is beszéltem, és ő is ugyanarra jutott, mint én, maximum jobban kifejtette. Mert ugye én azt kértem Istentől, hogy ha nem szeretné, hogy elküldjem azt a levelet, akkor mutasson három madarat egymás mellett, Isten pedig úgy volt vele, hogy semmi gond, nyugodtan küldd el azt a levelet, nincs azzal semmi baj. De hogy tudjam, hogy Ő hallott engem és figyelt rám, ezért másnap mutatott nekem három madarat, hogy még közelebb kerüljek Hozzá, és hogy ne úgy gondolkodjak, mint korábban, ne távolinak tartsam Őt, hanem nagyon is közelinek. És mivel a téves gondolkodásom miatt tiszta leverten és indokolatlan bűntudatban kóvályogtam hazafelé, ezért alapesetben soha nem vettem volna észre, hogy elrepül a fejem felett az a három lúd, de a prédikáció nyomán azt is kértem, hogy ha nem látnám meg, hívja fel a figyelmem arra, amit mutatni fog, és te jó ég, milyen hűséges és figyelmes, fel is hívta, azok a ludak nagyon hangosan gágogtak, ha valaki más is látta vagy hallotta őket, biztos azt kérdezte magában, hogy ezeknek meg mi bajuk van:)! És ami tényleg megkoronázza az egészet és ami miatt tényleg abszolút eldobtam az agyam és ami miatt totálisan megdöbbentem, az az volt, hogy Isten belevitte az én hülye kis poénomat is, amit a hatlábú, tűzokádó kutyára mondtam :D! Mert ugye a fél órás hazaút akármelyik pontjára odaküldhette volna a madarakat, de Ő mégis pont úgy intézte és pont akkor szólaltatta meg őket, amikor én annál a táblánál voltam, és amiről egyébként a levertségem miatt fogalmam sem volt:)! Leírni is merészségnek tűnik, de Isten értékelte a poénomat, tetszett neki a viccem:)! Te jó ég! Istennek tetszett a poénom:)! Istennek! Az én poénom :D! Az enyém:)! Istennek:)! Ilyet kitalálni sem tudtam volna soha az életben :D! Még így hét év után sem bírok napirendre térni afölött, amit aznap láttam, egészen megdöbbentő, totálisan fantasztikus! Talán mondanom sem kell, hogy az egész életemet megváltoztatta, úgy értem én azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy Isten ilyen közel jöhet hozzám, egy ilyen dolog eszembe sem jutott volna! Hogy én Istennek fontos legyek, hogy törődjön velem még ilyen kis csip-csup dolgokban is... ráadásul a mód, ahogy az egészet kivitelezte... egek, még ma is olyan elementáris ereje van, ahogy visszaemlékszem rá, mint akkor! Csodás, csodás!
Leírtam ugye a helyszínt, aki arra jár, akár rá is rácsodálkozhat, hogy jé, itt volt az bizonyos eset, annyit mondjuk hozzátennék, hogy pár év múlva levették azt a táblát, már nem látni ott a hatlábú, tűzokádó kutyát, illetve magának a táblának is csak a két talapzata van meg, bár elég rég jártam már arrafelé, mivel az akkori munkahelyemet már otthagytam, így aztán nem tudom, hogy most hogy fest, még az is lehet, hogy már a nyoma sincs ott. De új táblát is kitehettek, fogalmam sincs. Azért amíg még ott volt, mindig jó érzés volt elmenni mellette, na meg ha el voltam olykor kenődve, akkor is nagyon jól jött az emlékeztető, hogy Isten nagyon szeret és nagyon fontos vagyok neki, annyira fontos, hogy az már szinte nevetséges :). Annyi érdekességet még hozzátennék, hogy a levélre egyébként sosem kaptam választ, és magát az illetőt is csak egy-két alkalommal láttam talán, mielőtt eltűnt volna teljesen a gyülekezetből (azért bízom benne, hogy ettől függetlenül valós volt a megtérése és legkésőbb a Mennyben újra találkozhatunk:)). Ebből az látszik, hogy ez az egész tényleg nem magáról a válaszról szólt, Istennek nem az volt a fontos, hogy ebben a kérdésben helyesen döntsek (összességében mindegy volt, akárhogy döntök, semmit sem változtatott volna), hanem hogy én hogyan nézzek Őrá, hogy jobban megértsem, hogy mennyire szeret és hogy milyen módon viszonyul hozzám. És hogy örülök is, hogy ez megtörtént...
Persze nem volna teljes a kép, ha nem érinteném a szkepticizmus kérdését. Például, hogy honnan tudhatom, hogy valóban megtörtént, amit láttam? Honnan tudhatnám, hogy nem vagyok elmebeteg, nincsenek téveszméim, nem-e olyan dolgokat látok, amelyek valójában nincsenek is ott? Nagyon is tudhatom, sőt, tudom, hogy megtörtént, efelől semmi kétség. Egyfelől ugye amikor ezt történt, olyan állapotban voltam, hogy még csak nyoma sem volt bennem annak, hogy akár csak ötlet szintjén felmerüljön bennem egy ilyen esemény. Még csak egy távoli vágy képében sem volt jelen a lelkemben, hogy Isten majd jelet mutat nekem, miután egészen elsüllyedtem abban a hitben, hogy jelet kérni mégiscsak istentelenség. Eszembe sem jutott, hogy ez megtörténjen, el voltam foglalva a belső nyomorgásommal. Továbbá eleve csak aznap estére kértem, hogy jelezzen, ennél tovább egy centivel sem gondoltam tovább a dolgot. Persze ez így önmagában nem feltétlenül lehet meggyőző egy kívülállónak, attól, hogy én ezt tudom és teljesen világosan érzem a lelkemben, attól még más nem érzi. Viszont el tudok mondani egy másik esetet. Ugyanis nem állt meg itt a dolog, ó, dehogy állt meg... később is volt, hogy valamilyen módon tanácsot kértem Istentől, persze nem ugyanolyan módon, mint először, és jó néhány alkalommal válaszolt is újra - itt most egy olyan esetet említenék, amelynek más is szemtanúja volt, nem csak egyedül én. Ez a munkahelyemen történt, és ismét egy eldöntendő kérdés előtt álltam. Hozzá kell tegyem, hogy túlzásokba azért nem estem, tehát nem arról szólt onnantól kezdve az életem, hogy az égvilágon minden hülyeségemmel Istent zaklattam, azért minden közelség mellett is jelen kell legyen a mértékletesség, a tisztelet és az alázat, mindenesetre ez egy elég nehéz kérdés volt és eszembe jutott, hogy most talán megérné újra megkérdezni az Urat, talán most is kisegít. Itt a módszer az volt, hogy ahogy benn voltam dolgozni, kijelöltem két időintervallumot, nem emlékszem pontosan, talán tíz és tizenegy óra között, illetve tizenegy óra és dél között. Azt kértem, hogy legyen aznap egy érezhető áramingadozás, ami egyébként igen-igen ritka volt nálunk (érzésre azt mondanám, hogy kb. félévente egy, de talán még ritkább), és ha a válasz igen, akkor az első időintervallumban történjen, ha pedig a válasz nem, akkor a másodikban. A válasz az volt, hogy nem, vagyis tizenegy és dél között a világítás egy pár másodperc erejéig megbolondult, a monitorok képe is zavarosság vált egy pillanatra, tehát a szokásos jellemzők, mikor ugyan nem megy el teljesen az áram, de valami zavar azért keletkezik. Amikor ez megtörtént, odafordultam az egyik munkatársamhoz, hogy ő is látta ezt? Mire azt felelte, hogy igen, talán valamelyik karbantartó babrál valamit az árammal. Neki persze fogalma sem volt arról, hogy mit kértem az imában, eleve azt sem, hogy imádkoztam, még csak nem is hívőről volt szó, én viszont éltem az alkalommal, és megkérdeztem ezt az embert, hogy még csak gondolat szintjén se merüljön fel többé, hogy elment az eszem, téveszméim vannak, satöbbi. Ezen felül volt olyan is, hogy olyan dologgal fordultam az Úrhoz, amely valóban rendkívüli küszködést és gyötrelmet okozott nekem, sokkal nagyobbat és komolyabbat, mint amit akármelyik korábbi kérdés, amiben Isten segítségét kértem, és ha csak a megtébolyodott elmém próbált volna segíteni a bajaimon azzal, hogy olyan dolgokat láttat velem, amelyek nincsenek ott, akkor abban az esetben aztán biztosan láttam volna valamit, de nem történt semmi. Mert ugye Isten dönti el, hogy mikor mit tesz, mikor hallgat meg valakit és mikor válaszol, és azért néha magam is észrevettem, hogy hülyeséget kérdezek, olyasmit, amire magamtól is tudnom kéne a választ. Ezzel együtt ezúton is hálát szeretnék adni Istennek elsősorban azért, hogy olyan közel jött hozzánk, hogy egyenesen emberi testet öltött, megalázva magát és hozzánk hasonló alakban elszenvedte a bűneinkért való büntetést, másodsorban azért, hogy megmutatta személy szerint nekem is, hogy Ő nem egy távoli valaki, nem egy messzi Isten, Akit nem tudnak megérinteni a mi bajaink, és hogy ilyen elképesztő, fantasztikus módon megmutatta magát nekem, pedig nem volt kötelező megtennie, ahogy szükségünk sincs arra, hogy csodát lássunk és csak azután higgyünk... hiszen ekkor már én magam is hívő voltam, ekkor már megtudtam, mi az evangélium, megértettem, hogy egyedül a Jézusba vetett hitből van az üdvösségem, nem pedig cselekedetekből, a cselekedetek legfeljebb követik a már meglévő hitet, gyümölcsei annak... és hogy az üdvösségemet el nem veszíthetem, akármi történjék is, senki el nem választhat Tőle és ki nem ragadhat a kezéből, még én magam sem. Soha. Örökre az Övé vagyok, és Ő is örökre az enyém.
Ez volt hát, ami történt. Nem szívesen osztom itt meg, meg drága nekem és minek tudjanak róla olyanok, akik úgysem hinnék el semmiképp... de talán mégsem hibázom nagyot, valószínűleg inkább az volna a hiba, ha elrejteném teljesen, talán nem véletlenül kaptam és talán tartozom is ezzel. Remélem el fog jutni azokhoz, akikről személyesen talán még nem tudok, de akik miatt Isten arra sarkallt, hogy megírjam és közzétegyem.
Hála, hála Neki!