Hogy későbbi témáknak jobban alapot vessek, érdemesnek tartok szóba hozni két alapelvet, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy kiismerjük magunkat a Bibliában. Nem mintha bárkinek is tartanám magam a magam szemében, pláne nem tanítónak, ha van is valamiről mondanivalóm, az inkább csak megosztása annak, amit én is úgy kaptam és amiről azt látom, hogy sokaknak nincs meg - illetve jelen esetben még azért is merek szólni, mert ezek olyan pofonegyszerű és logikus dolgok, hogy nem szükséges hozzá kiemelkedő intellektualitás vagy többszörösen megcsavart gondolkodásmód, viszont ha ezek a helyükre kerülnek, az ember egyből azt fogja érezni, hogy "te jó ég, végre értem, amit eddig nem értettem". Ezt már csak a magam példájából is tudom, mivel amikor az első néhány alkalommal olvastam a Bibliát, sok részt nem tudtam hova tenni, illetve annak ellenére, hogy nem tudtam hova tenni őket, azért a magam akkori eszével mégiscsak megpróbáltam elhelyezni valahogy, persze helytelenül. Gondolok itt például mindenféle ószövetségi dörgedelmekre, súlyos kijelentésekre, szigorú megszólalásokra. Mivel az ember alapvetően hajlamos önmaga kárhoztatására, ezért ha friss hívőként vagy netán még megtéretlen érdeklődőként olvassa ezeket, képes magára venni őket úgy, ahogy vannak. Ezt rosszul teszi, mert ugyan a Biblia nekünk íródott, de nem minden egyes Bibliavers szól személy szerint rólunk és/vagy nekünk. Nézni kell, hogy amit Isten mond, azt
KINEK mondja és MIKOR mondja.
Mert mi az ember feladata minden időben? Mi az a "dolog", mi az a "munka", ami minden időben elvárt minden emberi lénytől? Félni Istent (nem egyenlő azzal, hogy félni IstenTŐL, hisz akkor olyanok lennék, mint Ádám és Éva, akik elmenekültek a jelenléte elől), dicsőséget adni Neki és imádni Őt (Jelenések 14:7), illetve hinni annak és/vagy abban, akit elküldött, ezek voltak korábban a próféták, olykor angyalok, végül pedig Jézus ("Mondának azért Néki: Mit csináljunk, hogy az Isten dolgait cselekedjük? Felele Jézus és monda nékik: Az az Isten dolga, hogy higgyetek abban, akit Ő küldött"), és ennek megfelelően eljárni. Azonban részleteit tekintve ez a történelem különböző időszakaiban más-más módon differenciálódott, azaz van különbség aközött, amit ma vár el az embertől, és aközött, amit mondjuk háromezer éve (most csak mondtam egy számot). Azaz különböző időszakokban különbözött az arra az időszakra vonatkozó, konkrét Isteni parancs, és olykor egyénre szabott parancsok is születtek. Nézzünk pár egyszerű példát:
"A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz."
"Hogyha vétkezik valaki, és cselekszik valamit az Úrnak valamely parancsolatja ellen, amit nem kell cselekedni, ha nem tudta is: vétkessé lesz, és hordozza az ő vétségének terhét: vigyen azért a nyájból egy ép kost a paphoz, a te becslésed szerint, bűnért való áldozatul, és szerezzen néki engesztelést a pap az ő tévedéséért, amellyel tudatlanságból tévedett, és megbocsáttatik néki. Bűnért való áldozat ez, mivelhogy bűnt követett el az Úr ellen."
"Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod Izráelt Midián kezéből. Nemde én küldtelek téged?"
"Megemlékeztem arról, amit cselekedett Amálek Izráellel, hogy útját állta néki, mikor feljöve Egyiptomból. Most azért menj el és verd meg Amáleket, és pusztítsátok el mindenét; és ne kedvezz néki, hanem öld meg mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt, mind az ökröt, mind a juhot, mind a szamarat."
Tehát ha engedelmeskedni akarunk Istennek, akkor először is mindent el kell követnünk annak érdekében, hogy elkerüljük a jó és gonosz tudásának fájáról való evést. Aztán ha a mózesi törvény bármely parancsolatát megszegjük, még ha nem is szándékosan, hanem csak utóbb jövünk rá, egy ép kost kell vinnünk a paphoz bűnért való áldozatul. Ha ez megvolt, utána fel kell szabadítanunk Izraelt Midián uralma alól, majd ezt követően ki kell irtanunk minden egyes amálekitát korra és nemre való tekintet nélkül, és persze mindenüket el kell pusztítanunk, semmit sem vehetünk abból magunknak. Na gyerünk, srácok, végül is mi hűségesek vagyunk és az Úr akaratát akarjuk tenni, ne restelkedjünk, lássunk hozzá.
Nohát, a lelkesedésnek miféle hiányát kell tapasztalnom részetekről? Micsoda? Hogy ezeket nektek nem kell megtenni? Tessék? Ez nem nektek szól? Ja már értem, ti is ilyenek vagytok, igaz? Kihúzzátok magatokat a felelősség alól, nem akartok igazán engedelmeskedni az Úr Igéjének. Ti is ilyen szektások vagytok, igaz? Még hogy ma nem ez az isteni parancs, no hiszen! Tán nem hallottátok, hogy az ég és a föld elmúlnak, de az Úr Igéje örökké megmarad? Most jól lebuktatok, ti restek, de semmi gond, majd én! Majd én megcselekszem az Úr munkáját, holnap délután ilyenkorra már írmagja sem marad az amálekitáknak, és közben még arra is szakítok időt, hogy az igaz Jóbhoz hasonlóan a ti hűtlenségből való bűnötökért is áldozzak állatáldozatot, ha már ti lázadóknak bizonyultatok. Majd én megmutatom!
Komolyabbra fordítva: azért ezeknél a részeknél az esetek többségében működik, méghozzá automatikusan működik, hogy az emberek nem vonatkoztatják őket magukra, bár a Biblia egészét tekintve már nem maradnak ilyen következetesek, például ha az üdvösség elveszíthetőségéről vagy mondjuk az elragadtatás idejéről van szó (persze az is igaz, hogy némelyek még azzal sincsenek tisztában, hogy egyáltalán lesz elragadtatás). A rend kedvéért azért menjünk végig a fenti példákon is. Mi szükséges ahhoz, hogy ezeknek a parancsoknak eleget tehessünk?
Először is ott van az első, ne együnk a jó és rossz tudásának fájáról. Kinek mondta és mikor mondta? Ádámnak, kb. hatezer évvel ezelőtt. Ebben az esetben persze mondhatjuk azt, hogy nem egyéni parancs, hanem az egész emberiségnek szólt. Akkor tehát ahhoz, hogy ezt a parancsot teljesítsük és teljesíthessük, hatezer évvel ezelőtt kellene élnünk, továbbá még azelőtt, hogy a bűnbeesés megtörtént volna, tehát még az ártatlanság idején. És persze meg kéne még lennie annak a bizonyos fának is, csakhogy az legkésőbb az özönvíz idején odalett. Ennek megfelelően elég magabiztosan kijelenthetjük, hogy ez a parancs nem egy ma élő, újjászületett keresztényre vonatkozik. Ahogy persze azt is érdemes megfigyelni, hogy Ádám és Éva számára sem az volt a parancs, hogy higgyenek Jézus Krisztus halálában és feltámadásában a bűneik bocsánatára. Sem pedig az, hogy ne egyenek disznóhúst, vagy hogy megtartsák a szombatnapot, vagy hogy ne vegyék fel a fenevad bélyegét, netán hogy mikor meglátják a pusztító utálatosságot, akkor fussanak Júdeából a hegyekre. Ezeket hallván Ádám és Éva csak pislogott volna, hogy miről van szó. Nem az az időszak, nem az a parancs.
Aztán ott van a másik parancs, hogy amikor vétkezik valaki, akár tévedésből is, ilyen és ilyen áldozatot kell bemutatnia. Megint csak kinek és mikor mondja? Izraelitáknak, mégpedig a törvény idején, kb. háromezer-ötszáz évvel ezelőtt, és érvényben is maradt egészen Krisztus haláláig és feltámadásáig. Ma bűnért való állat-, vagy bármilyen egyéb áldozatot bemutatni nem hogy nem volna Istennek való engedelmesség, hanem egyenesen istenkáromlás volna, hiszen Jézus Krisztus volt a tökéletes áldozat a bűnért, és "egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket".
A következő két parancsot annyira nem részletezném, ezek egyénre szabott parancsok bizonyos időszakra. Hogy engedelmeskedhessünk nekik, Gedeon kéne legyünk, vagy a másik esetben Saul király, és itt kéne még lennie Izrael szóban forgó ellenségeinek, nevezetesen az elnyomó midiánitáknak, valamint az amálekitáknak. Nem vonatkoztatjuk őket magunkra, hiába van benne a Bibliában.
Ez volt az első alapelv, következzék a második: nem jelentünk ki valamit néhány kiragadott Bibliavers alapján, hanem Igét Igével vetünk össze. Ez az alapelv persze valamelyest kapcsolódik is az elsőhöz, ahogy azt máris meglátjuk. Akárhogy is, de nem tehetjük meg azt, hogy valamit bibliai igazságként jelentünk ki és hirdetjük azt ilyenképpen, ha vannak részek, amelyek ennek ellentmondanak vagy ellentmondani látszanak. Minden egyes vonatkozó részt meg kell vizsgálni és el kell jutni a helyes következtetésre, amely alapján teljessé válik az összkép és tökéletessé az összhang. Ahogy Pál is írja Timótheusnak: "Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét". Helyesen hasogatni... hmm. Valószínűleg nem azt mondja, hogy fejszével hasogassuk télvíz idején. Az angol King James-ben ez a helyesen hasogatni úgy szól, hogy "rightly divide", helyes módon megosztani, felosztani. Eszerint tehát fel kell osztani Isten Igéjét. Mégis mi alapján? Csak nem az adott kornak és az adott parancsnak megfelelően, hogy ne legyen zűrzavar akár az üdvösség kérdésében, akár egyéb kérdésekben? Máshogy nem tudom, ti hogy szeretnétek, ha nem így. Mindenesetre ezen vers alapján mondom, hogy a második alapelvnek van némi köze az elsőhöz, végeredményben benne foglaltatik, hiszen nem tudja az ember helyesen hasogatni, megosztani az Igét anélkül, hogy tekintetbe venné, hogy az adott rész kinek és mikor íródott, a szövegkörnyezetről nem is beszélve.
Mindkét alapelvet egy-egy példával szeretném jobban kifejteni, és hogy ne kis tételben gondolkozzunk, mindkét esetben egy-egy olyan részt szeretnék felhasználni, amelyek gyakorta hozzák zavarba a hívőket és borzolják a Bibliát olvasók kedélyeit. Mindezt persze nem azért teszem, hogy szándékosan botrányos témákat keresve vitákat szítsak, hiszen "a botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek" (más fordításban: balga és értelmetlen vitatkozásokat), hanem hogy ezek a talán homályos részek sokak számára kitisztuljanak, és egyébként se volna ildomos megtartanom magamnak azt, amit kaptam. Akinek az elméje pedig belegyepesedett a saját hamis vallásába és már nem bírja megkérdőjelezni annak tanait, ebből kifolyólag pedig elgondolkodni is képtelen azon, ha valaki mást mond, mint amire tanították, annak hiába is minden szó, és nem is az efféle ellenszegülők kedvéért írom, amit írok. Győzködni sem kell senkit, hiszen legyen szó bármiről, aki szereti az igazságot, az egyszerűen csak elgondolkodik, imában bölcsességet kér, Igét Igével vet össze, és úgyis eljut a helyes következtetésre, aki pedig inkább szereti a hazugságot meg a vallását, az úgyis ezekhez fog ragaszkodni, megmenekülni sem fog, hanem csak még tovább süllyed a gonoszságban, "csalva és megcsalatva" (2Timótheus 3:13, de idevág még a 2Thessz 2:8-12 is).
Nézzük tehát azt a két példát. Az egyik a Szentlélek, avagy Szent Szellem káromlása, a másik a szándékosan való vétkezés lesz, az elsővel az első alapelvet fogom szemléltetni, a másodikkal a másodikat (persze ahogy megint csak látni fogjuk, részint köze lesz az elsőhöz is).
A Szent Szellem káromlását szokták úgy is nevezni, mint a megbocsáthatatlan bűn. Ez így első hallásra elég neccesnek tűnik a hitből való üdvösségre, a Pál által hirdetett evangéliumra nézve, hiszen ha van olyan bűn, amit egy újjászületett hívő valamilyen módon elkövethet, akkor az üdvösség a több száz Igehely ellenére mégiscsak elveszíthető. Persze aggodalomra semmi ok, itt is kiválóan lehet alkalmazni a "kinek és mikor" módszerét. A vonatkozó rész helye a Máté 12:22-32, de ezekben a versekben csúcsosodik ki: "Azt mondom azért néktek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még aki az Ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik". A következetesség kedvéért elsőnek itt is a Károlit használtam, de ennél a résznél azért megbicsaklik, hiszen más fordításokban így olvassuk: "sem ezen, sem a jövendő világon", vagy: "sem ebben a korban, sem a következőben". Tehát akkor végeredményben ez a bűn megbocsáthatatlan abban a korban, ahol az eset történt, illetve az elkövetkezendőben. Hoppá-hoppá. Akkor sajnos a hitből való üdvösségnek annyi, mivel az elkövetkezendő korban sem bocsáttatik meg. Neeem, nem eszik olyan forrón a kását. Tehát Jézus a másik Isteni személlyel, a Szentlélekkel közösen gonosz szellemeket űzött ki, mire a vallási vezetők, akik vonakodtak elismerni Őt Messiásként, mivel ha ezt megtették volna, egyúttal át kellett volna adniuk Neki a hatalmukat, ezért inkább azzal magyarázták a jelenséget, hogy biztosan egy csónakban evez a démonokkal és jól összebeszéltek. Ezzel a Szentlelket káromolták, ami meg nem bocsáttatik sem abban a korban, sem a következőben. Mikor történt ez? A törvény korában. Milyen korok következnek azután? Isteni parancsok alapján felosztva: a kegyelem kora, az antikrisztus kora (más nevein: nagy nyomorúság, Jákób háborúsága), az ezeréves királyság, ennyi. Ezután már az utolsó ítélet jön és az örökkévalóság. Úgyhogy fel kell tenni a kérdést: melyik következő korban nem bocsáttatik meg? A kegyelem kora nem lehet ilyen, hiszen akkor Pál evangéliuma hamis, és tévesen mond olyanokat többek közt a Róma 8:38-39 verseiben, hogy semmi sem szakíthat el minket Isten szeretetétől, Krisztus bevégzett munkája is erőtlennek bizonyulna, hiszen azt mondta, hogy senki ki nem ragad minket a kezéből (a senkibe mindenki beletartozik, tehát mi magunk sem). Akkor melyik következő korról beszélhet? Nézzük meg, hogy milyen feltételeknek kell meglennie ahhoz, hogy ez a bizonyos megbocsáthatatlan bűn egyáltalán elkövethető legyen. Amint tehát azt láttuk, a testben megjelent Fiú a Szent Szellemmel karöltve munkálkodott a földön. E pillanatban, vagyis 2021. januárjában Jézus Krisztus jelen van testben a földön, hogy munkálkodjon? Nem. Ahhoz, hogy ez a bűn elkövethető legyen, Jézus Krisztusnak személyesen jelen kell lennie a földön. Melyik elkövetkező korban fog ez teljesülni? Az ezeréves királyságban. A második eljövetelt (nem összekeverendő az elragadtatással) követően Jézus ezer évig személyesen fog uralkodni Jeruzsálemből a paradicsomi állapotokra visszaállított Földön. Ebben a korban már elkövethető lesz a Szentlélek ilyetén káromlása. Az ezer év alatt a nagy nyomorúságot fizikailag túlélő kevesek újra benépesítik a Földet, néhány generáció elteltével sok leszármazott csak hallomásból fog tudni mindarról, ami azelőtt volt, mint pl. öregedés, betegségek, háborúk, természetes halál, okkultizmus, megszállottság, satöbbi. Egész hihetetlenül fognak hangozni akkori füllel, és valószínűleg lesz is közülük olyan, aki nem hiszi majd el ezeket, lázadóvá válik és mond valami olyat Jézusnak, amivel elköveti a megbocsáthatatlan bűnt, melynek következtében Jézus valószínűleg ott helyben kivégzi vagy kivégezteti. Mert ugye az ezeréves királyság az nem demokrácia lesz, hanem teokrácia. Ott nem lesz népszavazás meg effélék, Jézus uralkodik, illetve azok, akikkel az ígéretéhez híven megosztja a királyságot. Az isteni parancs sem ugyanaz lesz, mint most, vagy mondjuk az antikrisztus idején. Nem lesz szükséges olyan értelemben hinni Jézusban, mint ahogy jelen pillanatban, mivel Jézus személyesen lesz itt a megdicsőült testben. Látni lehet majd Őt, a hit pedig nem látásból, hanem hallásból van. Vagy ahogy máshol írja, a hit a remélt dolgok felől való bizonyos meggyőződés, akkor pedig nem kell majd reménykedni Jézus eljövetelében, illetve az ebbéli reménység felől sem kell meggyőződni, hiszen Ő itt lesz. Továbbá az sem lesz már érvényben, mint a nagy nyomorúság második felében, nem lesz már itt a fenevad, hogy a bélyegét vissza kellene utasítani. Erről lehetne még sokat beszélni, a lényeg, hogy a "kinek és mikor" elve alapján ezt a részt összhangba tudjuk hozni a Biblia többi részével, egészével. Persze ezzel sem kötelező egyetérteni, viszont ha azt mondjuk, hogy a megbocsáthatatlan bűn elkövethető itt és most, tehát a kegyelem idején, a hit által való üdvösség idején, akkor lényegében sutba dobjuk az evangéliumot, akkor nem megyünk be Isten nyugalmába, hanem értelmetlenül és kiúttalanul stresszelhetünk, hogy jaj, akkor most elkövettem vagy sem? Mégiscsak elveszíthetem az üdvösségem? Most mi lesz? Aki akar, az éljen így, aki nem akar egyedül Jézus bevégzett munkájában bízni és Krisztus őérte kiontott vérében, amely megtisztítja a bűnöktől, az ne bízzon, mit bánom én. Vergődjetek, aggódjatok, szenvedjetek, ne legyen nyugalmatok. Azaz: legyen nektek a hitetek szerint. A többieknek pedig: ez a bűn itt és most nem elkövethető, ne féljetek. Jézus Krisztus egyetlen áldozatával örökre tökéletessé, szeplőtlenné tett benneteket (Zsidók 10:14) és az Atya minden bűnötöket olyan messzire vetette tőletek, mint amilyen messze van egymástól a kelet és a nyugat (Zsoltárok 103:12), változhatatlanul.
Következzék a szándékos bűnről szóló rész, azaz a Zsidókhoz írt levél 10:26-27. Aki persze eddig figyelt, már lehet is elképzelése arról, hogyan lehetne az előző elvet itt is alkalmazni. De egyenlőre maradjunk csak annál, hogy Igét Igével vetünk össze. Azt írja tehát: "Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket". Ajjaj! Akkor ezek szerint elveszíthető az üdvösség, és a levél szerzője hiába írta kb. fél oldallal korábban, Jézus Krisztus mégsem tette egyetlen áldozatával örökre tökéletessé a megszentelteket. Akkor megtérés után már csak véletlenül lehet vétkezni, szándékosan nem. Az ember talán még jobban is jár, ha meg sem tér. Na várjunk csak egy percet, ez van oda írva? Tuti? Akkor hát vessünk össze Igét Igével, ott van például a Róma 7:14-8:2. Érdekeseket olvashatunk itt Páltól: nem azt teszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a gonoszt, amit nem akarok. Nocsak. Ez minek számít, szándékos véteknek vagy nem szándékosnak? De a legfelháborítóbb mégiscsak az a rész, hogy ha nem azt teszi, amit akar, hanem azt, amit gyűlöl, akkor már nem is ő teszi azt, hanem a benne lakozó bűn. Ha az ember ezt nem a Bibliában olvasná, csípőből azt mondaná rá, hogy ügyes kifogás, jó ürügyet talált ez a fickó arra, hogy vétkezzen. Semmi gond, nyugodtan vétkezhetek, úgyse én teszem, hanem a bennem lakozó bűn! Szevasztok! Ámde hangozzék akárhogy, mégiscsak ezt írja. Talán ezért ír máshol az ó-, és újember viszonyáról is? Az ó-ember menthetetlenül romlott, ahogy itt is írja, a test cselekedeteit teszi. Ezért van az, hogy amíg csak itt élünk a földön és meg nem halunk vagy el nem változunk a Krisztuséhoz hasonló testre az elragadtatásban, addig bizony vétkezni fogunk minden egyes nap. Aki pedig azt állítja, hogy nincs benne bűn, hazuggá teszi Istent és az Ő Igéje nincs őbenne (1János 1:8-10). Ha erre nem így tekintünk, tehát az ó-, és újembert nem választjuk el egymástól, gondban vagyunk, mert akkor azt kell mondanunk, hogy Pál elkárhozott. Eljutott az igazság megismerésére, és mégis tudván tudva azt teszi, amit gyűlöl. Nem véletlen, nem botlás, nem utólag jut eszébe, hogy jaj, vétkeztem, hanem már közben is tudja: azt teszi, amit gyűlöl. Jelen idő, nem pedig múlt. Ezért hát ahogy fentebb is olvashattuk, nincs többé számára bűnökért való áldozat, hanem az ítélet rettenetes várása és az ellenszegülőket megemésztő tűz lángja. Az evangélium pedig így olvasva megint csak hamisnak bizonyult, ismét csak ott tartunk, hogy Krisztus áldozata nem volt elég minden bűnünkért, ismét ott tartunk, hogy amit Jézus tett, nem volt igazán tökéletes és nem volt igazán bevégzett. Még nekünk is el kell kerülnünk a szándékosan való vétkezést, méghozzá minden áron, különben elkárhozunk. Elég egyszer beleesni ebbe, és már végünk is van. Onnantól kezdve fel is akaszthatjuk magunkat, vagy gyilkos ámokfutásba kezdhetünk, hisz már úgyis minden mindegy. Mit nekünk az, hogy "senki ki nem ragadhat minket az Ő kezéből"... Na nem. Itt kell Igét Igével összevetni, az a rész nem szólhat az üdvösség elvesztéséről. Nem ragadhatunk ki egy-két verset a szövegkörnyezetből, hogy aztán mániákusan lobogtassuk, hogy az üdvösség elveszíthető. Ha így teszünk, akkor gyakorlatilag kidobhatjuk Pál összes levelét, kezdve a Római levéllel, az Efézusi is ehhez hasonlóan mehet a levesbe, a Galátákhoz írott levélről ne is beszéljünk, ahol is nagy vehemenciával feddi a címzetteket, amiért vissza akarnak menni a törvényhez. Több száz vers és teljes könyvek tanítják az üdvösség elveszíthetetlenségét, nem tehetjük meg, hogy ezeket semmibe vesszük néhány olyan szakasz miatt, amelyek felületes olvasatra mintha az ellenkezőjét mondanák. Az a rész nem az üdvösség elveszíthetőségéről szól. A kérdésben segítségünkre lehet, ha itt is újra behozzuk az első alapelvet: kinek szól a zsidókhoz írott levél? Valószínűleg a zsidóknak. Legalábbis nem hinném, hogy beugratós cím lenne. Ha pedig zsidóknak íródott, mely zsidóknak? Akik halálra adták a keresztényeket? Nyilván nem, hanem a zsidó származású, de Krisztusban megtért hívőknek, akik egész életükben a mózesi törvény alatt való perspektívában éltek. És itt lehetne behozni még egy alapelvet: szövegkörnyezet! Ha a teljes fejezetet megnézzük, végig a mózesi törvény alatt alkalmazandó állatáldozatokról beszél, hogy azok Krisztus tökéletes áldozata után semmissé lettek, arról nem is beszélve, hogy Jézus betöltötte a törvényt. Nem eltörölte, hanem az utolsó betűig betöltötte, mégpedig az egészet. A szóban forgó versek előtt erről beszél oldalakon keresztül. Így aztán ha továbbra is felemásan, fonák módra gondolkodnak, még fél lábbal a törvényben állva, és nem pedig erősen megmaradva abban, amit Jézus tett, akkor ha jönnek az ó-ember cselekedetei, eszükbe jut majd, hogy nincs többé bűnért való áldozat, bemutatnák, de nincs értelme, ezért nem marad más nekik hátra, mint nekiállni rettegni, hogy elvesznek és vár rájuk a tűz. Ahogy rettegnek és bizonytalanságban élnek azok a keresztények is, akik a mózesi törvény valamely eleméhez kötik az üdvösséget, vagy épp a jócselekedetekhez, vagy akármilyen vallásos elemhez, szokáshoz, rituáléhoz. Ha vétkeznek, márpedig vétkeznek, ahogy mindenki, nincs áldozat, amit be lehetne mutatni, ha pedig az egyetlen tökéletes áldozat számukra mégsem tökéletes, akkor marad a rettegés. Nekik, akik megvetették az evangéliumot és akik továbbra is meg akarnak dolgozni az üdvösségért, megcsúfolva ezzel a kegyelem lelkét, nekik valóban rettenetes az élő Isten kezébe esni. Nem így az újjászületett hívő, ő nem akar a cselekedeteiből üdvözülni, ő nem akarja újra megfeszíteni Krisztust, ő nem akar a mózesi törvényből kiragadott részekben bízni, vagy ha épp zsidó hátterű, származású, akkor nem akar újra állatáldozatokat bemutatni, mikor "azt cselekszi, amit nem akar". Ő nem a szolgaság és a félelem lelkét kapta, hanem a Fiúság Lelkét, Atyjának szólítja Istent (Róma 8:14-15), nem húzódik a sötétségbe és retteg, hanem alig várja már, hogy végre Jézus elé állhasson és napvilágra kerüljön minden, amit az Úrban tett (János 3:21). Igét Igével. Hasonló módon lehet helyén kezelni a híres-hírhedt Jakab 2:14-26 részt is. De mivel csak egy-egy példáról volt szó, ebbe már nem megyek bele, legyen ez kinek-kinek fakultatív. Annyit azért megjegyeznék, hogy itt is a Római levélben érdemes elkezdeni keresgélni, legtisztábban ott találhatjuk meg a szöges ellentétét annak, amit a Krisztusban nem meggyökerezett, gyenge lelkiismeretű ember kiolvas Jakab leveléből. Igét Igével. Hasogassuk helyesen!
(2021. 01. 21.)