Egy ex-ateista bizonysága a megtérésről
(A csatornáját időközben törölték - az iszlámról való tanításait elég régóta gyűlölte a youtube, szóval várható volt - , de ha beírjuk a keresőbe, hogy "david wood testimony", úgy fel lehet még lelni a videó egyéb feltöltéseit)
A videóban elég ötletesen kapcsolták össze a mondani-, és látnivalót, így aki tud angolul, annak érdemes lehet olvasás helyett inkább megnézni. Mindenesetre álljon itt a magyar szöveg is, lehetőség szerint a látnivalót is érzékeltetve:
"Van oly út, mely igaz az ember szeme előtt, de vége a halálnak útja." (Példabeszédek 16:25)
Képzeljünk el egy földalatti világot, amely betonból és acélból épült, alagutakon keresztül fut szerte, és épp csak annyi fénnyel rendelkezik, hogy a falakon lévő feliratokat látni lehessen. Tegyük fel, hogy vannak emberek, akik az egész életüket odalenn kell töltsék engedély nélkül arra, hogy felmenjenek a felszínre. Ezeknek az embereknek születésüktől fogva azt mondták, hogy csak ez a világ létezik. Miért ne hinnék el ezt, és miért ne élnének úgy, hogy ez igaz?
Hirtelen egy őrült botorkál le a lépcsőn, és azt mondja a lent élőknek: "Nem tudjátok, hogy a föld alatt éltek? Nem tudjátok, hogy egy elképesztő világ van odafenn, ha elmentek a lépcső végéig? Nem tudjátok, hogy egy sírkamra legyen bármilyen tágas is, de mégiscsak egy sírkamra?" Ám az emberek kinevették őt, mondván: "Mi teljesen jól ismerjük a világot a te zagyva beszéded nélkül is, menj vissza a repülő spagetti-világodba, te bolond, mi jól megvagyunk idelenn". És ahogy elutasítják a felettük lévő világot, úgy süllyednek bele egy kicsivel mélyebben az alant lévő világba.
Ötéves koromban volt egy Góliát nevű kutyám. Egy nap az anyámat felhívták telefonon, a szeme megtelt könnyel, majd elmondta nekem, hogy Góliátot elütötte egy busz. Ránéztem és azt gondoltam magamban, hogy "Na és akkor mi van? Csak egy kutya." De az anyám szomorú volt, és nem tudtam rájönni, hogy miért. Hamarosan észrevettem, hogy más emberek is szomorúak lesznek, ha valami meghal, ami nagyon furcsa volt számomra, hiszen a sírás nem változtat a halál tényén, szóval mi értelme sírni? Azt is észrevettem, hogy más emberek nem osztják azt a fantasztikus éleslátást, amellyel én a valóság természetét szemléltem. Emlékszem, ahogy nyolcévesen egy tó mellett üldögéltem és figyeltem, ahogy a hangyák tökéletes alakzatban masíroztak, és hirtelen teljesen világossá vált számomra, hogy a hangyák uralják a világot, minket embereket pedig becsaptak, hogy azt higgyük, mi vagyunk itt a főnökök. El tudjátok képzelni, hogy mekkora hatalmuk lehet és milyen briliánsak is ők, ha képesek voltak megtéveszteni a teljes emberi népességet? Néhány évvel később rájöttem, hogy igazából a házi kedvencek uralják a világot, ha egy kutya vagy egy macska a szemembe nézett, arra gondoltam, hogy kommunikál velem, szavak nélkül dicsekszik, hogy mennyivel intelligensebbek ők az embereknél. Így aztán a fiatalkorom egy részét azzal töltöttem, hogy állatokhoz beszéltem és olyasmiket mondogattam nekik, hogy: "Tudom én, hogy mi folyik itt. Figyellek titeket". De később kinőttem ezt a butaságot, tizedikes koromban már meg voltam győződve róla, hogy én irányítom az időjárást. Azt nem tudtam, hogy pontosan hogyan, csak azt tudtam, hogy én irányítom. Amikor elkezdett esni az eső, arra gondoltam, hogy "Oké, ezt meg hogy csináltam?" Arra is megvolt a képességem, hogy irányítsam az időt, csak még nem tudtam, hogy pontosan hogyan is működik.
Azon a nyáron meghalt az általános iskolai legjobb barátom. Jimmy mindig arról beszélt, hogy szeretné kipróbálni a siklórepülést, majd mikor ez megtörtént, eltört a hevedere és a halálába zuhant. Miután kopogtattam az ajtajukon, és megtudtam ezt a hírt, ugyanaz volt a reakcióm, mint mikor a kutyám, Góliát meghalt, vagyis: "Na és?" De ezúttal más volt a helyzet, úgy nézett ki, mintha nekem valamiért törődnöm kellene azzal, hogy Jimmy meghalt, így elkezdtem azon töprengeni, hogy van-e valami baj velem. Tűnődtem ezen néhány hónapig, mígnem rájöttem, hogy miért vagyok más, mint a többiek. Én már továbbfejlődtem az emberiség egy magasabb szintjére. Ezek a szánalmas kis érzelmek, amelyekkel ti még rendelkeztek, csak olyanok, mint egy elcsökevényesedett farok-csont, hiszen megérkezett az Emberiség 2.0, és ti korábbi verziók már elavultak vagytok.
Az ezt követő évben olyan élményben volt részem, amely megváltoztatta az életem. Az éjszaka közepén menekültem a rendőrök elől, amikor három oldalról bekerítettek, a negyedik oldalon pedig ott futott a Monongahela-folyó. Beugrottam, átúsztam a másik partra, majd elkezdtem áttörni a fák közt. Végül kijutottam az erdőből és valakinek a hátsó udvarán találtam magam. Egy szép kert volt előttem, kanyarogtam benne egy ideig, majd gondolkodóba estem. Arra gondoltam, hogy engem nem érdekelnek az emberek ebben a házban, mégis miért igyekszem elkerülni azt, hogy összetapossam a zöldségeiket, miért vagyok ilyen előzékeny? Csakis azért lehet ez, mert átmosták az agyam. Már évek óta szegem meg a törvényt, a társadalom mégis ezalatt az idő alatt is végig manipulálta a viselkedésem. A nagyságot beszennyezte a középszerűség. Ahogy kitrappoltam a kertből, a szabadság érzésének elképesztő hulláma csapott át rajtam. A világ mindannyiunkat pórázon tart, szabályok pórázán, csináld ezt, azt ne csináld, de ez a póráz azonnal lehullik, amikor rájössz, hogy semmit sem kell megtenned, amit mások mondanak. Persze ha igazán szabad akarsz lenni a fogvatartóidtól, akkor úgy néz ki, hogy pont az ellenkezőjét kell tenned, amit mondanak.
(A mozgólépcső felé biccent:) Lefelé?
Tizennyolc éves koromban kezdtem el megtanulni, hogyan lehet bombát készíteni. Nem kell semmi földrengetőre gondolni, megszereztem az Anarchisták szakácskönyvét, megtanultam, hogy készül a csőbomba, hogyan tudok otthon összerakni egy gránátvetőt, egy álöltözetekről szóló könyvet is vettem, hogy ne legyek felismerhető. De az egész valahogy olyan amatőr érzetet keltett, így a főiskolán vegyészetet kezdtem el tanulni, hogy kifinomultabb ismereteim legyenek. Ám a bombamerénylői ambícióimat végül félre kellett tennem egy időre, mivel... ennél fontosabb dolgok is vannak az életben. Akárki felrobbanthat egy rakás embert, akit nem is ismer. Ha már eleged van abból, hogy a társadalom marionett-zsinórjain lógsz, akkor az ölést sokkal közelebbi helyen kell elkezdeni. Az apám volt az egyetlen rokonom néhány száz mérföldön belül, így nyilvánvalóan meg kellett halnia, gondoltam egy kalapács pont jó is lesz erre a feladatra. Érdekes, hogy épp a valóság természetével kapcsolatos fantasztikus éleslátásom gördített akadályokat elém. Az apám ott ült mellettem a kanapén, épp készültem halálra verni, a kalapács ott volt a párna alatt. De ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy tud olvasni a gondolataimban, és nem csak ő, de mindenki a világon, egy kísérlet alanya voltam és emberek milliárdjai voltak benne. Mind arra vártak, hogy megtudják, mit fogok csinálni, így ha megtámadom az apámat, a falak felemelkednek majd, a megfigyelők beözönlenek és a kísérlet véget ér. Mivel az apám olvasni tudott a gondolataimban, ezért elkezdtem gondolatokat sugározni felé, ahogy ültünk ott. Nézte a tévét, én pedig ezt gondoltam: "Nézz rám, amikor a gondolataimban olvasol! Most rögtön nézz rám, fel fogom törni a koponyádat!" Végül azt sugároztam felé, hogy: "Azt hiszed, hogy hülye vagyok? Nem dőlök be ennek!", majd felkeltem és kisétáltam. De ennyivel nem volt vége. Egy idő után "észhez tértem", és éjjel kettő környékén bementem az apám hálószobájába, hálaadás napján. Ott álltam felette egy kalapáccsal a kezemben, és próbáltam találni akár egyetlen dolgot is, amivel valaha is ártott nekem. Nem jutott eszembe egy sem. Végül felemeltem a kezem, és vagy 230 fontnyi erővel lesújtottam rá. Nem tudtam, hogy milyen gyorsan tud jönni a vér egy ember fejéből. Addig ütöttem, amíg biztos nem voltam benne, hogy halott, aztán kimentem és elhajtottam. Ezúttal nem csapott meg a szabadság mindent elsöprő hulláma. Már semmit sem éreztem.
Említettem, hogy ateista voltam? Tisztában vagyok azzal, hogy ti ateisták szinte mind teljesen normális életet éltek, de sosem értettem, hogy miért is akartok ilyen életet élni. Gondoljatok csak bele: itt van nekünk ez az egész hatalmas világegyetem, benne ez a morzsányi kis galaxis, melynek spirális karjai közt ott ez a tökéletesen jelentéktelen, forró gázgömb, körülötte pedig ott forog ez a szánalmas kis kozmikus pordarab, amit Földnek hívunk, a Földön meg ott tekereg ez a sok gyarló, önző és önpusztító sejtrakás, akiket embereknek hívunk, és akik folyamatosan azzal áltatják magukat, hogy ők milyen fontosak. De a világegyetemnek aztán teljesen mindegy, hogy szereted a felebarátodat, mint önmagadat, vagy szórakozásból halálra kínzod. Akkor pedig már akár azt is csinálhatnád, amihez kedved van azalatt a kevéske idő alatt, ami jutott. És mihez kezdenek ateista barátaink ezzel a kábé nyolcvan évecskével? Hadd találjam ki: egy ideig tanulnak, aztán szereznek valami munkát, dolgoznak pár évtizedig, közben talán egy családot is összeszednek, aztán nyugdíjba mennek és végül valami betegségben meghalnak. Milyen eredeti! Szabadgondolkodók, mi? Hinnétek vagy sem, de vannak, akik nem akarnak úgy élni, mint a haszonállatok. Vannak, akik nem kérnek ebből a sablonból, amiről elvárják, hogy agyatlanul kövessük. Valaki inkább betörné valakinek a fejét, vagy agyonlőne mindenkit egy moziban, netán egy iskola folyosóján kezdené el megkéselni, aki épp arra jár, és miért ne tenné? Mert rossz? Ki szerint rossz, a nagymamád szerint? Vagy nem kéne bántaniuk senkit, mert az emberek eredendően értékesek? Furcsa, én úgy tudtam, hogy az emberek mindössze a DNS-üket továbbterjesztő gépek. A legtöbb ember nem akar gyilkolni vagy mészárlást rendezni, akik azonban mégis, számukra a civilizáció nagy lendülettel pusztít el bármiféle említésre méltó indokot, amely alapján le kéne küzdeniük ebbéli késztetésüket. A fiatalok felsorakoznak, hogy úgy táncoljanak, ahogy a DNS fütyül, a többiek pedig reménykedhetnek, hogy valaki majd legyűri őket, amikor tárat cserélnek, vagy hogy elkövetnek valami óriási baklövést, mielőtt elkezdenék a vérfürdőt.
Én elkövettem egy óriási baklövést a vérfürdő előtt, alábecsültem azt, hogy az emberi fej mekkora sérülést bírhat ki. Egy szétvert koponya a jelek szerint orvosok által újra összeilleszthető: az apám agykárosodást szenvedett, de túlélte a támadást. Elemgyógyintézetbe kerültem, majd később börtönbe. A börtön az a hely, ahol hátra tudsz dőlni és el tudsz töprengeni mindazon, amit tettél. Rengeteg időd van azon gondolkodni, hogy hogyan kaptak el, vagy hogy milyen lépéseket kell elkerülni ahhoz, hogy legközelebb már ne kapjanak el. És mivel már nem voltak ott azok az üres, hétköznapi feladatok, amelyek eltompítják az elmét, arra is bőven jut időd, hogy rájöjj, mi számodra a legfontosabb. Számomra az volt a legfontosabb, hogy ne legyek olyanok rabszolgája, akik felé csak megvetést érzek. De az életem során az emberek sokféle módon tartottak irányításuk alatt, ami azt jelentette, hogy meg kell őket leckéztetni. Egész az óvodáig vezettem vissza egy listát azokról az emberekről, akiknek rendkívül erőszakos módon kellett meghalniuk, de olykor kétségeim támadtak. Megkérdeztem magamtól, hogy van ennek egyáltalán bármi értelme? Semmi sem jelent semmit, így valójában az sem igazán számít, hogy végigviszem-e minden ilyen tervemet vagy sem. Nincs semmilyen jelzés, ami alapján meg lehetne hozni a helyes döntést, mivel nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. És amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy az élet póráz nélkül is ugyanolyan értelmetlen, mint pórázon, elkezdtem elveszíteni az ép eszemet. Valamilyen szinten egyben bírtam magam tartani mentálisan, mivel volt mit csinálni odabenn, de ha amit tennem kell, értelmetlen, akkor önmagamat egyben tartani is értelmetlen. Így aztán ott álltam a szakadék szélén, és nem volt más hátra, mint ugrani. De az életnek megvan a módja arra, hogy felkínáljon egy alternatívát, méghozzá épp a megfelelő időben.
(Belép az érkező metrószerelvénybe, és az emberek közt elsétálva énekel:)
"Volt egy ember, bádogteste volt, és egy zörgő szalmazsákhoz szólt: Mellem délceg, fénylő ív,
de sajnos nincsen benne szív."
Mikor a börtönben az E-blokkban voltam, találkoztam egy Randy nevű kereszténnyel, aki huszonegy rendbeli bűncselekmény miatt adta fel magát. Randy olyan volt, mintha egy másik világból pottyant volna oda. Ha verekedés volt, nem nézte, elfordította a fejét és imádkozott, hogy legyen vége. Képes volt a szórakozásunk elsődleges forrása ellen imádkozni. Röhögnöm kellett a keresztényeken. Egy éjszaka Randy ott feküdt a priccsén és olvasta a Bibliáját, én pedig elsétáltam arra és azt mondtam: "Tudod te, hogy miért olvasod a Bibliát? Azért, mert az Egyesült Államokban születtél. Ha máshol születtél volna, akkor valami másban hinnél. Ha Kínában születtél volna, buddhista lennél, ha Indiában, akkor hindu, ha Szaúdi-Arábiában, akkor muszlim, mert az olyanok, mint te, mindent elhisznek, amit mondanak nekik". Azóta hallottam más ateistákat is, ahogy szinte szóról-szóra ugyanezt mondták, így ez nyilván egy közkeletű ateista nézet a keresztényekkel kapcsolatban, egyúttal olyan szintű képmutatás, hogy az már egy rossz vicc. Abban hiszek, hogy az univerzum minden ok nélkül robbant ki a semmiből, hogy az élet önmagától alakult ki, hogy az öntudat pedig az agyamban lévő részecskék közt létrejött természetes folyamat eredménye, hogy az erkölcs nem több, mint társadalmi beidegződés, vagy hogy Jézus tanítványai csak kitalálták a feltámadását, hogy terjeszthessék az üzenetét. Ezeket én is mind elhittem a bizonyítékoknak való alapos utánajárás legkisebb jele nélkül, ami azt jelenti, hogy elég sok mindent elhittem csak azért, mert mondták nekem. És mégis a keresztényre mutogattam emiatt. Miért? Mert sokkal könnyebb valaki másból gúnyt űzni, mint nehéz munkával összeállítani egy kerek és következetes világnézetet. Történt valami érdekes, amikor Randy-ből gúnyt űztem. Visszavágott. Sok keresztény visszavonulót fúj, ha vitába kezdenek velük, nem akarnak jelenetet rendezni. De Randy felült a priccsén és eléggé beégetett pár dologgal kapcsolatban, amit mondtam. Teljesen ledöbbentem. Nem értettem, mi történik. Én voltam a legokosabb, legfejlettebb emberi lény, akit csak látott a világ, de estéről estére, amikor vitatkoztunk, Randy leiskolázott. Nem volt nálam okosabb, nem volt semmilyen különösebb végzettsége, tudós vagy filozófus sem volt, csak volt egy idegesítő szokása, hogy megkérdőjelezett mindent, amit mondtam. És miközben próbáltam megválaszolni a kérdéseket, amelyeket feltett mindarra, amit mondtam neki, mindkettőnk számára világossá vált, hogy sok dolog, amit gondoltam, az szavakba öntve nagyon nagy ostobaságnak hangzott. A kérdőre vonás előtt teljesen értelmesnek tűntek, de amint valaki megkérdőjelezte őket, teljesen értelmetlenné váltak. Olyan frusztrálttá váltam a vitáink miatt, hogy más módokat kerestem arra, hogy legyőzzem Randy-t. Gúnyt űztem abból, hogy gyerekkorában molesztálták, láttam a beszélőn a tizenkét éves húgát és olyan dolgokat mondtam vele kapcsolatban, amit nem fogok elismételni, addig piszkáltam, amíg dühös nem lett, mikor pedig megtörtént, csak annyit mondtam neki: "Na nézzenek oda, hogy bedühödtél rám, és még te mondod magadat kereszténynek?" Furcsamód Randy és én barátok lettünk. Egész éjjel fent voltunk és kártyáztunk, vécépapír-gurigákkal labdáztunk, és persze a Bibliáról vitatkoztunk. Eközben is kerestem még a módját, hogy valamiben legyőzzem őt, így aztán kezdetét vette a világ első böjt-párbaja. Persze neki ez nem volt párbaj, nem engem próbált lekörözni, de én nagyon is próbáltam lekörözni őt. Randy hosszú ideig böjtölt úgy, hogy csak vizet vett magához. Egy idő után én is becsatlakoztam, és amikor egy-egy böjtidőszak végéhez ért, akkor én is elkezdtem böjtölni, mindig néhány nappal tovább, mint ameddig ő böjtölt. Az első ilyen alkalommal Randy egy hétig böjtölt. Tudtam, hogy nem eszik, mert mindig nekem adta a fejadagját. Mikor végzett, azt mondtam, hogy oké, akkor én lenyomok tíz napot. Addig egy nap sem telt el az életemben anélkül, hogy ne ettem volna, mégis tíz napig nem ettem, csak hogy elmondhassam, hogy legyőztem egy keresztényt. Ez így ment egy darabig, néhány nappal mindig tovább böjtöltem, mint ő, míg végül megkérdezte: "Hé, hogyhogy te mindig néhány nappal tovább böjtölsz, mint én, létezik valamiféle verseny köztünk, amiről én nem tudok?", mire én: "Dehogy, én észre se vettem, biztos csak véletlen egybeesés". Randy ezután negyven napig böjtölt, harminckét napig csak vizet vett magához, a hátralévő időben pedig mindenféle ízesített italokat. Azt mondta, hogy Jézus negyven napig böjtölt, ezért volt a negyven nap. Én erre azt mondtam, hogy rendben, akkor én negyvenkét napig fogok böjtölni. Hat hét böjttel Randy-t és Jézust is lepipálom. A tizenegyedik napon bejött egy őr és közölte, hogy szedjem a cuccom. Korábban volt egy ájulásom, amely során beütöttem a fejem. Az orvosi részleg ismerte a kórtörténetemet, és azt hitték, hogy halálra akarom éheztetni magam. Épp egy keresztényt akartam lekörözni, mire ők azt hitték, hogy ez az öngyilkosság egy nagyon lassú formája. Látták, mennyi súlyt veszítettem és rájöttek, hogy valami nincs rendben, a nővér által az ujjamra helyezett vérnyomásmérő szerint halott voltam, úgyhogy össze kellett szednem az összes könyvemet, filozófiai-, és tudományos könyvek voltak ezek, na meg a Randy-től kapott apologetika-könyveket, és irány az új otthonom: egy bekamerázott cella, ahol éjjel-nappal megfigyelhettek.
Éltem az amerikai álmot:). A böjtök során kb. 36 kg-ot fogytam, a testemet elborította valami szörnyű bőrkiütés, olyan volt, mint a mérges szömörce csípése, övsömörnek hívják, a vitaminhiány okozza. Voltak emlékezetkieséseim, ájulásaim, mintha egy alagúton keresztül láttam volna mindent, a börtönorvos azt mondta, hogy csövön át fognak etetni, a szociális munkás azt tervezte, hogy harmadik alkalommal is elmegyógyintézetbe küld, és amikor nem olvastam, csak arra tudtam gondolni, hogy embereket viszek ki az erdőbe, és lenyúzom a bőrüket. De új célra találtam magányos zárkámban, hiszen egy egész könyvtár állt a rendelkezésemre, és egyébként sem volt semmi dolgom, így ez tökéletes alkalmat nyújtott arra, hogy felkészülhessek a Randy-vel vívott eposzi méretű leszámolásra. Tanulmányozhattam a Bibliát, kitalálhattam újabb érveket, és ha visszakerülök az E-blokkba, elpusztíthatom a barátom hitét. Megkértem a börtönlelkészt, hogy tartson nekem Bibliaórákat, ő pedig a János evangéliumából tanított több alkalmon keresztül.
Itt vagyok hát én, egy sebesen romló egészségű ateista egy gyengén megvilágított cellában, ahogy a Bibliával kapcsolatos házi feladataimra sorra kapom az ötösöket. Napok óta egy falatot sem ettem, és olvasom, ahogy Jézus azt mondja: "Én vagyok az élet kenyere, aki énhozzám jön, nem fog éhezni soha". Megszállottan próbáltam felszabadítani magam egy olyan társadalom alól, amely bezárt engem egy két négyzetméteres cellába, és azt olvasom, hogy akit a Fiú tesz szabaddá, az lesz valóban szabad. Azon gondolkodom, hogy meddig tudja még elviselni a testem azt, amit művelek vele, mielőtt leállna a szívem, és azt olvasom, hogy "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él". Elég ijesztő, amikor egy könyv beszél hozzád, de mit tudhattam én? Hisz korábban azt is hittem, hogy a macskák beszélnek hozzám. Feküdtem ott nap nap után életen, teológián, filozófián töprengve, és három dolog kezdte el instabillá tenni az egész világnézetemet. Először is végül elkezdtem felfogni, hogy miről is beszél a tervezettségről szóló érvelés. Néztem a falat, hogy a téglák hogyan vannak benne elrendezve, és arra gondoltam, hogy ha valaki azt mondaná nekem, hogy ezek a téglák valami olyan folyamat során rendeződtek így sorba, amely nélkülöz bárminemű intelligenciát, simán szájon vágnám, de egyúttal abban hiszek, hogy az élet külső intelligencia nélkül jött létre, holott még a legalapvetőbb sejt is felfoghatatlanul összetettebb egy téglafalnál. Miért fogadom el vakon azt a rendkívüli állítást, hogy az élet spontán módon jött létre élettelen anyagokból anélkül, hogy elvárnék valami igen erős bizonyítékot erre? Másodszor pedig megtudtam, hogy hogyan haltak meg Jézus apostolai. Legtöbbjük erőszakos halált halt azért, mert azt állították, hogy látták a feltámadott Jézust. A kereszténység létrejöttére mindig is az volt a magyarázatom, hogy az apostolok kitaláltak egy történetet, hogy terjesszék az üzenetét, de a magyarázatom így már nem állta meg a helyét, mivel ha hajlandó vagy valamiért meghalni, akkor kell, hogy higgyél is abban. Ha egy terrorista felrobbantja magát, akkor nyilvánvalóan komoly és őszinte. Így aztán a tanítványoknak, az apostoloknak hinniük kellett abban, amiért meghaltak, de ez azt jelenti, hogy meg voltak győződve arról, hogy látták Jézust, miután feltámadt a halálból. Mikor valaki kész valamiért odaadni az életét, az a valami rendszerint egy ideológia, amit másoktól kaptak, egy ideológia pedig lehet igaz vagy hamis. Az apostolok valami olyasmiért haltak meg, amit láttak. Mi győzhetett meg annyi különböző embert arról, hogy egy halálból feltámadt embert láttak? Egy szemtanút meg tudok magyarázni azzal, hogy megőrült, de... az összeset? Kellett legyen valami megoldás, rá kellett volna jöjjek, de ilyen szintű meggyőződésre semmilyen logikus magyarázatot nem találtam, csak azt, hogy tényleg látták. És harmadszor... elkezdtem aggódni, hogy Jézus talán tényleg jobb nálam. Ha nem vagy az erkölcsi relativitás totális híve, vagy netán egyike az ún. "új ateistáknak", akkor valószínűleg teljesen nyilvánvaló számodra, hogy Jézus jobb nálam. De mivel akkoriban erkölcsi kérdések terén nem épp a legtisztább módon gondolkodtam, így igen nehéz volt efölött napirendre térnem. A következő probléma merült fel: egyszerre hiszek két olyan dologban, amelyek teljesen ütik egymást. Abban hiszek, hogy az emberi lények nem többek egy rakás céltalan sejtnél, hogy minden, amit teszünk, értelmetlen, de egyúttal abban is hiszek, hogy én vagyok a legjobb és a legfontosabb ember az egész világon. Hogyan lehet valaki a legjobb és a legfontosabb értelmetlen sejtrakás? Ha létezne olyasmi, hogy "legjobb ember", ahhoz szükséges volna valamiféle mérce a jóságra, amihez pedig valami olyasmire lenne szükség, mint Isten, ebben az esetben pedig egy Jézushoz hasonló valaki jobb lenne nálam. Ezért aztán a világnézetem az alapjainál kezdett összedőlni. Ha pedig szétporladnak az alapok, az egész épület összeomlik. Abból a hitből, hogy én vagyok a legjobb az egész világon, eljutottam odáig, hogy én vagyok a legrosszabb. Egy tiszta pillanatban pedig megütött a felismerés, hogy én egy olyan fickó vagyok, aki addig fojtogatta a barátját, amíg véres hab jött ki a száján, volt, hogy egy ásóval ütöttem meg, mert nem értett egyet velem, és még csak nem is emlékszem, mi volt a vita tárgya. Néztem, ahogy az anyámat elveri a barátja, és a kisujjamat sem mozdítottam, hogy segítsek. Nem azért, mert féltem volna, kilencven kiló voltam és fegyverem is volt, akármelyik pillanatban leállíthattam volna, egyszerűen csak nem tudott érdekelni. És büszke voltam arra, hogy nem tudott érdekelni. Arra gondoltam, hogy mit tettem a családommal, mit tettem saját magammal, minden nap ételt hoztak nekem én meg az éhhalál küszöbén voltam, mert nem voltam hajlandó megenni. Vannak mások is, akik éheznek, de ők legalább képesek tisztán gondolkodni, míg én azon töprengtem, hogy hogyan kínoznék embereket. A bőröm elsárgult, véresre vakartam magam, mégis mennyi értelme van azt gondolni, hogy én vagyok a legjobb akármiben is?
Amikor ezeken rágódtam, olyan érzésem volt, mintha folyamatosan a földbe döngölnének, amiről eszembe jutott egy kis kórházi kiruccanás úgy másfél évvel korábbról. Összeverekedtem hét fickóval, ezt nem azért mondom, hogy keménynek tűnjek, megnyerték a bunyót. Az egyiket elkaptam, megütött a fegyverével, én az ökleimmel kaptam el, mire a hat komája ugrott nekem, földre vittek és felváltva rugdosták a fejemet, mint a focilabdát. Viszont ehhez a mostani helyzethez képest másnapra már rendben voltam. Ott voltak a zúzódások a nyakamon, szédültem járás közben és sínbe volt téve a karom, de egyébként nem volt semmi gond. Hét fickóval összeverekedni piskóta volt ahhoz képest, amin keresztülmentem abban a cellában. Úgy éreztem magam, mint akit beletapostak a földbe, erről pedig eszembe jutott még egy régi emlék, egy éjszaka egy barátom házától sétáltam hazafelé, amikor vihar tört ki, úgy szakadt az eső, hogy alig láttam. Villámok cikáztak mindenfelé, én pedig felnéztem és gúnyosan azt mondtam: "Jaj, és ettől most meg kéne ijedjek? Ha azt akarod, hogy higgyek benned, akkor gyere le és tégy róla, hogy higgyek benned". Nem beszéltem komolyan, de tekintve a cellában való helyzetemet, elkezdtem azon gondolkodni, hogy Isten talán komolyan vette. Normális esetben ez szóba se került volna, sosem gondolkodtam így, de mivel az egész világnézetem épp összeomlott, nem voltam abban a helyzetben, hogy csak úgy kizárjak más alternatívákat. Akadt azonban egy bökkenő. Ha létezik Isten és köze van mindehhez és a jó és a rossz nem csupán hasznos kitaláció, akkor elég nagy bajban voltam. Nem csak amiatt, amiket tettem, hanem ami voltam. Hogyan tehetné valaha is a jót az, aki a legrosszabb? Nincs egy mágikus kapcsoló, amit ha felkapcsolhatnék, onnantól kezdve érdekelne a többi ember. Hogyan tudnék akkor bármi jót is tenni? Ekkor megütött a felismerés, hogy csak két lehetőség van: az egyik az, hogy erőszakos vagyok, önző, nem törődöm senkivel és semmivel, és ez egyszerűen csak így van, a másik lehetőség pedig az, hogy van olyan valaki, aki segíteni tud az ilyen embereken, mint én. Vagy az van, hogy teljesen defektes vagyok és együtt kell ezzel élnem, vagy van valaki, aki helyre tudja tenni az ilyesmit. Ha pedig elkezdesz ilyesmiken gondolkodni, akkor azt mondanám, hogy már csak egy hajszál választ el attól, hogy keresztény légy, mert ha megkérdezzük magunktól, hogy a világ összes embere közül, mindenki közül, aki valaha élt, kinek volt meg a képessége arra, hogy lelkileg, szellemileg és erkölcsileg darabokra hullott embereknek új életet adjon, akkor a listán csak egyvalaki szerepel. Egyvalaki. Egyetlen személy szerepel a listán. Ő volt az, aki azt mondta:
"Én vagyok az ajtó: ha valaki énrajtam megy be, megtartatik és bejár és kijár majd, és legelőt talál. A tolvaj nem egyébért jő, hanem hogy lopjon és öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek."
Nem tudtam, hogy Jézus az-e, akinek mondta magát, de azt tudtam, hogy vagy Jézus, vagy senki. Vagy Jézus, vagy semmi. Ha van bárki a világon, akit Isten elismer, akkor az csak az a fickó lehet, aki feltámadt a halálból. A történelem tömve van halott lehetőségekkel. Jézus az utolsó élő lehetőség.
(Kilép a vészkijáraton.)
Így aztán letérdeltem a priccsem mellett, nemigen voltam semmiben sem biztos. És imádkoztam. Nem tudtam, hogyan kell imádkozni, de imádkoztam, és azt mondtam: "Isten, nem tudom, hogy holnap fogok-e hinni benned, de jelen pillanatban hiszek. Ha tudsz velem kezdeni bármit is, akkor azt szívesen veszem". Majd a bűnösök megtérő imájával folytattam, amit a Bibliatanulmányok során olvastam. És amikor felálltam azután az ima után...
(Kiér a felszínre.)
...az egész világ máshogyan nézett ki. Mintha mindennek más színe lett volna. Sok év óta először nem akartam ártani senkinek. Elfogott az a különös érzés, hogy valamiképpen mindig is tudtam, mi az igazság. Isten hozta létre a világmindenséget, de mi valami különlegesek vagyunk. Isten képére lettünk alkotva. De elutasítjuk Istent, és ahogy elutasítjuk Istent, arra törekszünk, hogy elferdítsük, eltorzítsuk az Ő képét, melyet viselünk. Éveken keresztül odaadtam volna bármit azért, hogy szabad legyek bármiféle külső irányítástól. Ez hamis szabadság, mert csak arra használjuk, hogy lealjasítsuk és elpusztítsuk magunkat, elhomályosítva Isten képét, hogy ne emlékeztessen minket arra, hogy kik vagyunk és milyen felelősséggel tartozunk. A valódi szabadság abban van, hogy nincs bennünk az a hajlam és az a vágy, hogy a Teremtőnk ellen forduljunk. Ez a valódi szabadság.
Az ima után azt éreztem, mintha egész addig harcoltam volna, nem jelképes értelemben, hanem ténylegesen, fizikai módon verekedtem, amióta éltem, és akkor először éreztem az egész életemben azt, hogy most már végre le tudok ülni és nyugalmam van.
Ez a nyugalom sohasem távozott el tőlem.
C. S. Lewis beszélt erről így: "Hiszek a kereszténységben, mert hiszem, hogy a Fiú feltámadt. Nem csupán amiatt, mert láttam, hanem mert ezáltal megláttam mindent."
Sok ember beszél arról a bizonyságaiban, hogy mi minden történt velük a megtérésük után, és talán egy más alkalommal erről is beszélhetünk. De jelen pillanatban csak azt szerettem volna elmondani, hogy miért vagyok keresztény, és az ok, amiért keresztény vagyok, sosem változott meg. Annak szavain állok, Aki feltámadt a halálból, mert nincs más hely, ahol megállhatna az ember. És csak hogy megmutassam, hogy Jézus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké, egy másik keresztény szavaival fejezném be, aki közel kétezer évvel ezelőtt élt. Pál apostol megpróbálta elpusztítani a kereszténységet, mielőtt találkozott volna Jézussal a Damaszkuszba vezető úton. Nem sokkal a halála előtt írt egy levelet egy barátjának, Timótheusnak olyan szavakkal, mely keresztények ezreinek életében csengett vissza az eltelt évszázadok során:
"És hálát adok Annak, Aki engem megerősített, a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak, hogy engem hívnek ítélt, rendelvén a szolgálatra, ki előbb istenkáromló, üldöző és erőszakoskodó valék: de könyörült rajtam, mert tudatlanul cselekedtem hitetlenségben; szerfelett megsokasodott pedig a mi Urunknak kegyelme a Krisztus Jézusban való hittel és szeretettel. Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én. De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus bennem mutassa meg legelőbb a teljes hosszútűrését, példa gyanánt azoknak, akik hiendenek Őbenne az örök életre. Az örökkévaló királynak pedig, a halhatatlan, láthatatlan, egyedül bölcs Istennek tisztesség és dicsőség örökkön örökké! Ámen."
"És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok néktek hússzívet." (Ezékiel 36:26)
(2021. 02. 03.)